A XVI. kerületben az utóbbi negyven év kulturális értékei közül az egyik legidőtállóbb a Gesarol együttes. A rockzene hazai emlékkönyvéből kihagyhatatlan sashalmi csapat életrajza azonos a műfaj hazai meghonosítóinak elszánt küzdelmeivel, kőkemény hétköznapjaival, és a hatalommal örök konfliktusban álló életszemlélettel. Ám a Gesarol minden nehézséget átvé-szelve ma is él, és rendszeresen látható is a rockszínpadokon.
A hatvanas évek közepén azok voltak kisebbségben, akik nem akartak zenekart alapítani. Egy szőke, vékony, sashalmi srác, Szakács László a nyugati zenével fertőzött többséghez tartozott, ezért két osztálytársával létre is hozta első, tiszavirág életű zenekarát, ekkor még nem Gesarol néven.
Az együttes történetéről most csak annyit, hogy a tanárok rosszallása miatt félbeszakadt isko-lai koncerttel indulva, számtalan konfliktuson és a hatalom részéről megnyilvánuló korlátozá-son át sok év alatt mégiscsak kikristályosodott az a formáció, amely Gesarol néven vált híres-sé. Az akkori társadalom nehezen tűrte az új zenei irányzat és a hozzá tartozó külsőségek rendkívüli népszerűségét a fiatalok körében. A maiak tán el sem hiszik, de akkor elég volt hosszú hajat viselni ahhoz, hogy az embert kirúgják a gimnáziumból, elég volt egy befolyásos, őskonzervatív apósjelölt, aki elvitette katonának lánya hosszú hajú udvarlóját abban a reményben, hogy a két év alatt majd mindketten észhez térnek.
A Gesarol azonban mégis állandó szereplője lett a magyar rockzene színpadainak. És hogy mennyire az élvonalhoz tartozott, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy hosszabb-rövidebb ideig olyan, azóta híressé vált nagy nevek is csatlakoztak a csapathoz, mint Schuszter Lóránt (P. Mobil), Vikidál Gyula (P. Mobil), Fekete Gábor (Skorpió).
Annak pedig, hogy a Gesarol még ma is létezik, egyik fő záloga a zenekar mai vezetője, osz-lopa, motorja, Pótz-Nagy Ágoston gitáros. Ágoston már ott volt a kezdeteknél is, nagy áldoza-tokat vállalt a csapatért, és egészen biztos, hogy nélküle a Gesarol nem élte volna túl a viharos múltat, megalakulása után négy évtizeddel nem adhatott volna olyan sikeres koncertet, mint amilyenben július 21-én lehetett részünk a városligeti Sörsátorban.
A kedvenc együttesüket a világ végére is elkísérő rajongók mindig biztosra mehetnek, ha a Gesarol lép fel, tudják, azt a magas színvonalú rockzenét kapják, amire számítottak. Ám most a szokásos élményt is felülírta kicsit, hogy ezen a koncerten fellépett Szakács László, az éppen haza látogató, Ausztráliában élő alapító tag, aki minden próba nélkül úgy ült a dobok mögé, mintha folyamatosan együtt játszana a bandával, úgy énekelt, ahogy a régi szép időkben megszokták tőle, és úgy gitározott, hogy az ínyencek is elégedetten tapsolhatták vörösre te-nyerüket egy-egy szám utolsó hangjaira. Szakács László temperamentuma, tehetsége, szívet-lelket beleadó előadásmódja olyan pluszt adott a koncerthez, amelynek a közönség és a ze-nésztársak is szívből örülhettek.
Azért hozzá kell tenni, Laci (Leslie Cooken) – bár nem ez a fő foglalkozása – Ausztráliában is zenél, így nem teljesen edzés nélkül állt a rajtvonalhoz. Még 1980. szeptember 15-én disszi-dált, először Németországba. Előtte itthon Ikarus néven alapított együttesével évi kettőszáz koncertet adtak, ahol a csapat hasznos tagja volt Galla Miklós, az angol humor hazai ügynöke, továbbá ott volt Laci a Hobo Blues Band magalakulásánál is, egyszóval mindig benne volt a vérkeringésben. Németországban egy szerencsésen induló zenei karriert váltott fel Ausztráliá-ra, amiről ma sincs meggyőződve, hogy a legjobb döntése volt. Az azonban biztos, hogy két dolog élete végéig állandó kísérője marad: a zene és a honvágy. Szívesen jön haza így is, de még szívesebben tenné, ha lenne kihez.
A hazai fellépés a Gesarollal azonban számára mindig az év legkiemelkedőbb eseménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése