Nem tudom, ki hogy van vele, de amint az egyre fogyó naptáron már csak a december hónap neve olvasható, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a szentestére. Találgatom, ki milyen ajándéknak örülne, mekkora legyen a karácsonyfa, sikerül-e olyan szépre feldíszíteni, mint tavaly? Meg persze a kerti fenyő is érdemel egy sor fényfűzért. Aztán rájövök, úgy megnőtt az évek folyamán, hogy már egy sor nem is elég rá. Visszagondolok arra, amikor még csemeteként az első díszeket aggattam rá úgy tizenöt éve. Aztán még visszább gondolok, egészen a gyerekkoromig.
Nagymamám ádvent idején újult erővel próbált minket imádkozni tanítani, Mennyből az angyalt énekelni, és mesélt a betlehemi csillagról, a jászolról a Kisjézusról úgy, ahogy annak idején azt az ő nagymamájától hallotta.
Aztán eljött az évnek az az egyetlen jeles napja, amikor a konyhaasztalt dupla méretűre nyitotta, és elkezdődött a sütés-főzés. Testvéremet nyolchónapos korában elveszítettük egy védőoltással beleoltott, majd későn felismert májgyulladás miatt, a szomszédban lakó Gyuri barátom bátyja pedig éppen nyolc évvel volt idősebb nálunk, így mi egykorúak egymásnak amolyan testvérpótlékot is jelentettünk. Szüleink jóban voltak, kerítés nem volt házaink között – az ötvenes években sok helyen még az utca felé sem –, így hol az ő lakásukban tűrtek meg minket a türelmes szülők, hol a miénkben, de a karácsonyi sürgés-forgásban mindig a mi nagy konyhaasztalunk körül nyüzsögtünk. Néztük a dió- és mákdarálást, el-el csentünk egy-egy asztal szélére sodródott finom falatot, és természetünkkel ellenkező módon ilyenkor szívesen segítettünk akár a karácsonyi nagytakarításban is.
A fő attrakció számunkra mégis a nyolc-kilenc kilós pulyka feldarabolása volt. Nagy szemekkel néztük, amint nagymamám elindította az ünnepi ebéddé válás útján. Addigra a sütőből már rendszerint finom beigli illatok szöktek a szabadba, a másnapi pulykaebéd, a legfőbb vigasz a gyorsan múló szentestére már belátható közelségbe került. Aztán ha meguntuk a konyhát, kirohantunk a közeli lejtős utcába szánkózni. Mert akkoriban alig emlékszem olyan karácsonyra, hogy ne lett volna hó. Autó meg egyetlen egy volt az utcánkban, így nem kellett minket félteni.
Aztán végre eljött a szenteste. Előtte azonban még velünk élő agglegény nagybátyám fontos feladata volt, hogy amíg a Jézuska az angyalokkal hatékony brigádba tömörülve díszíti a szigorúan kulcsra zárt szobában a karácsonyfát, lefoglaljon minket. Kezdetben csak a szomszéd Gyurit, meg engem, de az évek során ennek híre ment az utcában, és végül már volt olyan karácsony, amikor Ernő bácsi – Istenem, létezik még ez a név?– tizenkét utcabeli gyerekkel ült fel a gödöllői HÉV-re, hogy amíg az angyalcsapat zökkenőmentesen díszíti a gyerekek otthonaiban a tizenkét karácsonyfát, valahogy lekössön minket. Tizenkettőt, mert Jóskát egyedül nevelte az édesanyja így szüleink összeadtak nekik egy fára valót, hogy Joci se maradjon ki semmiből. Ez felnőtt dolog volt, nekünk gyerekeknek nem mondták meg, nehogy elkottyantsuk. Joci jegyét a HÉV-re Ernő bácsi állta, így kerek volt a világ.
Aztán mire visszafelé zötyögtünk a zöld szerelvényen, besötétedett, és az egyik állomásnál egy földíszített fenyőfa fényei sziporkáztak. Mai gyerekek számára elképzelhetetlen izgalom vett erőt rajtunk, hiszen ez azt jelentette, errefelé már járt a Jézuska. Ezek után kibírhatatlanul lassúnak tűnt a HÉV. Végül úgy egy órának tűnő, de valójában tízperces zötyögés után leszálltunk a mátyásföldi állomáson. És mit ád az ég, a sarki patika kertjében is kis lámpácskák fénye festette színesre a nagy fenyő kitárt karjaira rakódott friss havat. Ekkor már Ernő bácsi tekintélye kevés volt ahhoz, hogy a látványtól megbokrosodott csikócsapatot megfékezze. Mindenki rohant, hogy az állomástól harminc-negyven méterre nyíló utcánkba érve, mielőbb lássuk, járt-e már nálunk is a Jézuska.
Nagymamám, az időzítés nagymestere akkor tartott gyufát a csillagszóróhoz, amikor berohantam a kertkapun. Mire beléptem az ajtón, majd a havat leverve a lábamról bemehettem a szobába, gyertyák lángja billegett az ágak között, éppen sercegni kezdett a csillagszóró, és a finom ételek illata faltól falig ért.
Az ötvenes évek az egynapos luxus világa volt. Ez az egy nap nálunk karácsonykor jött el. A gyertyák, a csillagszóró és az ünnepi vacsora illata egy életre emlékezetembe vésődött.
Elénekeltük a Mannyből az angyalt, kibontottuk a mai szemmel bizonyára nevetségesen szerény ajándékainkat, jól bevacsoráztunk, majd az éjféli misére indultunk az időközben újra eleredt friss hótól megcsöndesült utcán. Addigra már minden ablak mögött a karácsony fényei csillogtak. Ahol meg nem, oda ünnepi képzeletünk varázsolt gyertyalángot és csillagszórót.
Jociékkal találkoztunk. A nagymamájához igyekeztek, nála volt főtt étel. Akkor nem értettem, hogy anyukája válasz helyett miért fakadt sírva, amikor szüleim boldog karácsonyt kívántak neki.
Majd elmúltak az évek, elmúltak az ünnepek, elmúlt sok tél is, ám az egyik tavasz magával vitte nagymamámat. A temetés végeztével apám maradt utolsónak a sírnál. Zokogott. Könnyei között valami olyasmit motyogott, hogy nemsokára találkozunk. Következő karácsonykor még velünk állt a fánál, de már túl volt az első vizsgálatokon. Januárban, műtétje utáni negyedik napon komplikáció lépett fel, már nem tudták megmenteni.
Aztán volt néhány év, hogy fiam karácsonyi örömét élvezhettem a családi hagyományok szerint. Ernő bácsi temetése már nagyfiúként érte. Sírt. Jóban voltak.
Aztán fiamnak is társat adott a sors. Már nem lakunk együtt. A tavalyi tavasz pedig az én páromat rabolta el. Alulmaradt a gyógyíthatatlan betegséggel folytatott reménytelen küzdelemben. Áprilisban volt egy éve, hogy temettük.
Így hát ötvenhatodik karácsonyom feldíszített fenyőfája előtt elfogyott családunk tagjaira emlékezve fogunk állni. Egyre fehérebb hajú édesanyámmal kettesben eldünnyögjük a Mennyből az angyalt, és biztosan egyikünk sem mondja, de mindketten azokat a régi, csillagszórós, gyertya- és sültpulyka illatú karácsonyokat keressük évről évre amíg még megadatik.
Nagymamám ádvent idején újult erővel próbált minket imádkozni tanítani, Mennyből az angyalt énekelni, és mesélt a betlehemi csillagról, a jászolról a Kisjézusról úgy, ahogy annak idején azt az ő nagymamájától hallotta.
Aztán eljött az évnek az az egyetlen jeles napja, amikor a konyhaasztalt dupla méretűre nyitotta, és elkezdődött a sütés-főzés. Testvéremet nyolchónapos korában elveszítettük egy védőoltással beleoltott, majd későn felismert májgyulladás miatt, a szomszédban lakó Gyuri barátom bátyja pedig éppen nyolc évvel volt idősebb nálunk, így mi egykorúak egymásnak amolyan testvérpótlékot is jelentettünk. Szüleink jóban voltak, kerítés nem volt házaink között – az ötvenes években sok helyen még az utca felé sem –, így hol az ő lakásukban tűrtek meg minket a türelmes szülők, hol a miénkben, de a karácsonyi sürgés-forgásban mindig a mi nagy konyhaasztalunk körül nyüzsögtünk. Néztük a dió- és mákdarálást, el-el csentünk egy-egy asztal szélére sodródott finom falatot, és természetünkkel ellenkező módon ilyenkor szívesen segítettünk akár a karácsonyi nagytakarításban is.
A fő attrakció számunkra mégis a nyolc-kilenc kilós pulyka feldarabolása volt. Nagy szemekkel néztük, amint nagymamám elindította az ünnepi ebéddé válás útján. Addigra a sütőből már rendszerint finom beigli illatok szöktek a szabadba, a másnapi pulykaebéd, a legfőbb vigasz a gyorsan múló szentestére már belátható közelségbe került. Aztán ha meguntuk a konyhát, kirohantunk a közeli lejtős utcába szánkózni. Mert akkoriban alig emlékszem olyan karácsonyra, hogy ne lett volna hó. Autó meg egyetlen egy volt az utcánkban, így nem kellett minket félteni.
Aztán végre eljött a szenteste. Előtte azonban még velünk élő agglegény nagybátyám fontos feladata volt, hogy amíg a Jézuska az angyalokkal hatékony brigádba tömörülve díszíti a szigorúan kulcsra zárt szobában a karácsonyfát, lefoglaljon minket. Kezdetben csak a szomszéd Gyurit, meg engem, de az évek során ennek híre ment az utcában, és végül már volt olyan karácsony, amikor Ernő bácsi – Istenem, létezik még ez a név?– tizenkét utcabeli gyerekkel ült fel a gödöllői HÉV-re, hogy amíg az angyalcsapat zökkenőmentesen díszíti a gyerekek otthonaiban a tizenkét karácsonyfát, valahogy lekössön minket. Tizenkettőt, mert Jóskát egyedül nevelte az édesanyja így szüleink összeadtak nekik egy fára valót, hogy Joci se maradjon ki semmiből. Ez felnőtt dolog volt, nekünk gyerekeknek nem mondták meg, nehogy elkottyantsuk. Joci jegyét a HÉV-re Ernő bácsi állta, így kerek volt a világ.
Aztán mire visszafelé zötyögtünk a zöld szerelvényen, besötétedett, és az egyik állomásnál egy földíszített fenyőfa fényei sziporkáztak. Mai gyerekek számára elképzelhetetlen izgalom vett erőt rajtunk, hiszen ez azt jelentette, errefelé már járt a Jézuska. Ezek után kibírhatatlanul lassúnak tűnt a HÉV. Végül úgy egy órának tűnő, de valójában tízperces zötyögés után leszálltunk a mátyásföldi állomáson. És mit ád az ég, a sarki patika kertjében is kis lámpácskák fénye festette színesre a nagy fenyő kitárt karjaira rakódott friss havat. Ekkor már Ernő bácsi tekintélye kevés volt ahhoz, hogy a látványtól megbokrosodott csikócsapatot megfékezze. Mindenki rohant, hogy az állomástól harminc-negyven méterre nyíló utcánkba érve, mielőbb lássuk, járt-e már nálunk is a Jézuska.
Nagymamám, az időzítés nagymestere akkor tartott gyufát a csillagszóróhoz, amikor berohantam a kertkapun. Mire beléptem az ajtón, majd a havat leverve a lábamról bemehettem a szobába, gyertyák lángja billegett az ágak között, éppen sercegni kezdett a csillagszóró, és a finom ételek illata faltól falig ért.
Az ötvenes évek az egynapos luxus világa volt. Ez az egy nap nálunk karácsonykor jött el. A gyertyák, a csillagszóró és az ünnepi vacsora illata egy életre emlékezetembe vésődött.
Elénekeltük a Mannyből az angyalt, kibontottuk a mai szemmel bizonyára nevetségesen szerény ajándékainkat, jól bevacsoráztunk, majd az éjféli misére indultunk az időközben újra eleredt friss hótól megcsöndesült utcán. Addigra már minden ablak mögött a karácsony fényei csillogtak. Ahol meg nem, oda ünnepi képzeletünk varázsolt gyertyalángot és csillagszórót.
Jociékkal találkoztunk. A nagymamájához igyekeztek, nála volt főtt étel. Akkor nem értettem, hogy anyukája válasz helyett miért fakadt sírva, amikor szüleim boldog karácsonyt kívántak neki.
Majd elmúltak az évek, elmúltak az ünnepek, elmúlt sok tél is, ám az egyik tavasz magával vitte nagymamámat. A temetés végeztével apám maradt utolsónak a sírnál. Zokogott. Könnyei között valami olyasmit motyogott, hogy nemsokára találkozunk. Következő karácsonykor még velünk állt a fánál, de már túl volt az első vizsgálatokon. Januárban, műtétje utáni negyedik napon komplikáció lépett fel, már nem tudták megmenteni.
Aztán volt néhány év, hogy fiam karácsonyi örömét élvezhettem a családi hagyományok szerint. Ernő bácsi temetése már nagyfiúként érte. Sírt. Jóban voltak.
Aztán fiamnak is társat adott a sors. Már nem lakunk együtt. A tavalyi tavasz pedig az én páromat rabolta el. Alulmaradt a gyógyíthatatlan betegséggel folytatott reménytelen küzdelemben. Áprilisban volt egy éve, hogy temettük.
Így hát ötvenhatodik karácsonyom feldíszített fenyőfája előtt elfogyott családunk tagjaira emlékezve fogunk állni. Egyre fehérebb hajú édesanyámmal kettesben eldünnyögjük a Mennyből az angyalt, és biztosan egyikünk sem mondja, de mindketten azokat a régi, csillagszórós, gyertya- és sültpulyka illatú karácsonyokat keressük évről évre amíg még megadatik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése