E sorok írója megesküszik rá, hogy az alábbi történetben egyetlen kitalált sor sincs.
M. T.
Bementem az egyik XVI. kerületi biztosító kirendeltségébe az egyik szolgáltatóházban, hogy biztosítást kössek útitársamnak és magamnak egy négynapos lisszaboni villámlátogatáshoz.
Szerencsémre éppen senki sem volt a helyiségben. Szó szerint, mert a biztosító egyenblúzát viselő négy hölgy a búcsúzó őszi nepfény csábításának engedve a szolgáltatóház előtti gyepen napozott. Mind a négy. A két, kissé idősebb műanyag széken ülve, a két ifjabb állva és cigizve. Az alkalmi napfürdőt látva minden remény nélkül nyitottam be az irodába, ahol titkon azért mégis reméltem egy ötödik alkalmazottat, aki tartja a frontot de csalódnom kellett. A következő tíz-tizenöt percben nem utoljára.
Egyikükön aztán – talán mert éppen végigégett kezében a füstrudacska – elhatalmasodott a kötelességérzet, és utánam jött, be az irodába, ahol úgy három perce már egyedül ácsorogtam. Előbb nem jöhetett, mert mondom, még égett a cigije. Arcán az "ugye tökjó nő vagyok" típusú, diadalmosoly. Ám mivel szépségének verbális elismerése részemről nem következett be, arckifejezése megváltozott. Amint látta, milyen reménytelenül mulya alakkal áll szemben, mosolyt cserélt, mimikai izmait átállította a férfiruhában járó semlegesneműeknek járó, kissé lesajnáló mosolyra. Leült a kétségtelenül modellszintű félgömbjeire, amelyeken márkás farmer feszült. Olyan feszesen, hogy hosszas töprengésre késztetett, vajon milyen technológiával préselhette bele magát reggel. Vagy már bele született? Majd íróasztala rejtekéből kitöltendő papírokat vett elő.
Közben bejött egy igazi férfi is.
Ettől kezdve figyelme megoszlott a pasi és a hátam mögött lévő portálüvegben látható saját tükörképe között. Ez volt segítségére abban, hogy a pasi felé a legelőnyösebb képét mutassa. Kisebb derékfeszítés és kebeldomborítás után elégedett lehetett a tükörképpel, mert miközben ellenőrző pillantásokkal próbálta a hatást lemérni a kigyúrt pirszinghordozón, hozzálátott az érdemi munkához.
Az első kérdése annak tisztázására irányult, hová lesz az utazás. Mondom Lisszabon. Mire ő megkérdezte, hogy az Európában van-e, mert ha nem, más a biztosítási tarifa. Úgy válaszoltam, hogy semmi szemrehányás ne érződjön a hangomban: persze, Lisszabon Portugália fővárosa. Ekkor megértést remélő huncut mosoly kíséretében közölte, hogy ezzel nem vagyunk beljebb, mert elismeri, hogy utálta a földrajzot, de még mindig nem tudja, hogy az Európa-e. Mert ez a Tunézia, Portugália, Marokkó, olyan egykutya országok. De ne aggódjak, a férje iskolás korában föciversenyt nyert, úgyhogy a családi átlag azért megvan náluk.
Ezek után már csak azon a kérdésen csodálkoztam egy kicsit, hogy a mostani nevem megegyezik-e a születési nevemmel. Az a gondolatfoszlány suhant át az agyamon, hogy ez a derék (karcsú derék) munkaerő csak nem a lánykori nevem után érdeklődik? Hát már ennyire nem látszom férfinek? Aztán ezt elhessegettem azzal, hogy ma már akár a nejem vezetéknevét is viselhetem, és ez a szegény kis földrajztudós, aki nem tudja, hol van Portugália, honnan tudhatná, van-e feleségem. Úgy látszik nem jól leplezhettem megdöbbenésemet, mert amikor távozóban az üvegajtó még nem teljesen csukódott be mögöttem, utánam szólt: ne aggódjon, az amerikaiak sem tudják, hol van Magyarország – majd miközben a kigyúrt pirszingállvány egyetértően bólogatott, még hozzátette – meg még csak két hete vagyok itt.
Na ettől teljesen megnyugodtam. De nem tagadom, aggódtam egy kicsit, vajon ennyi szakértelem láttán a biztosításunk érvényes-e?
M. T.
Bementem az egyik XVI. kerületi biztosító kirendeltségébe az egyik szolgáltatóházban, hogy biztosítást kössek útitársamnak és magamnak egy négynapos lisszaboni villámlátogatáshoz.
Szerencsémre éppen senki sem volt a helyiségben. Szó szerint, mert a biztosító egyenblúzát viselő négy hölgy a búcsúzó őszi nepfény csábításának engedve a szolgáltatóház előtti gyepen napozott. Mind a négy. A két, kissé idősebb műanyag széken ülve, a két ifjabb állva és cigizve. Az alkalmi napfürdőt látva minden remény nélkül nyitottam be az irodába, ahol titkon azért mégis reméltem egy ötödik alkalmazottat, aki tartja a frontot de csalódnom kellett. A következő tíz-tizenöt percben nem utoljára.
Egyikükön aztán – talán mert éppen végigégett kezében a füstrudacska – elhatalmasodott a kötelességérzet, és utánam jött, be az irodába, ahol úgy három perce már egyedül ácsorogtam. Előbb nem jöhetett, mert mondom, még égett a cigije. Arcán az "ugye tökjó nő vagyok" típusú, diadalmosoly. Ám mivel szépségének verbális elismerése részemről nem következett be, arckifejezése megváltozott. Amint látta, milyen reménytelenül mulya alakkal áll szemben, mosolyt cserélt, mimikai izmait átállította a férfiruhában járó semlegesneműeknek járó, kissé lesajnáló mosolyra. Leült a kétségtelenül modellszintű félgömbjeire, amelyeken márkás farmer feszült. Olyan feszesen, hogy hosszas töprengésre késztetett, vajon milyen technológiával préselhette bele magát reggel. Vagy már bele született? Majd íróasztala rejtekéből kitöltendő papírokat vett elő.
Közben bejött egy igazi férfi is.
Ettől kezdve figyelme megoszlott a pasi és a hátam mögött lévő portálüvegben látható saját tükörképe között. Ez volt segítségére abban, hogy a pasi felé a legelőnyösebb képét mutassa. Kisebb derékfeszítés és kebeldomborítás után elégedett lehetett a tükörképpel, mert miközben ellenőrző pillantásokkal próbálta a hatást lemérni a kigyúrt pirszinghordozón, hozzálátott az érdemi munkához.
Az első kérdése annak tisztázására irányult, hová lesz az utazás. Mondom Lisszabon. Mire ő megkérdezte, hogy az Európában van-e, mert ha nem, más a biztosítási tarifa. Úgy válaszoltam, hogy semmi szemrehányás ne érződjön a hangomban: persze, Lisszabon Portugália fővárosa. Ekkor megértést remélő huncut mosoly kíséretében közölte, hogy ezzel nem vagyunk beljebb, mert elismeri, hogy utálta a földrajzot, de még mindig nem tudja, hogy az Európa-e. Mert ez a Tunézia, Portugália, Marokkó, olyan egykutya országok. De ne aggódjak, a férje iskolás korában föciversenyt nyert, úgyhogy a családi átlag azért megvan náluk.
Ezek után már csak azon a kérdésen csodálkoztam egy kicsit, hogy a mostani nevem megegyezik-e a születési nevemmel. Az a gondolatfoszlány suhant át az agyamon, hogy ez a derék (karcsú derék) munkaerő csak nem a lánykori nevem után érdeklődik? Hát már ennyire nem látszom férfinek? Aztán ezt elhessegettem azzal, hogy ma már akár a nejem vezetéknevét is viselhetem, és ez a szegény kis földrajztudós, aki nem tudja, hol van Portugália, honnan tudhatná, van-e feleségem. Úgy látszik nem jól leplezhettem megdöbbenésemet, mert amikor távozóban az üvegajtó még nem teljesen csukódott be mögöttem, utánam szólt: ne aggódjon, az amerikaiak sem tudják, hol van Magyarország – majd miközben a kigyúrt pirszingállvány egyetértően bólogatott, még hozzátette – meg még csak két hete vagyok itt.
Na ettől teljesen megnyugodtam. De nem tagadom, aggódtam egy kicsit, vajon ennyi szakértelem láttán a biztosításunk érvényes-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése