Utolsó vallomás
Az élet nagy folyója öröktől fogva hömpölyög az időben, széles hátán sorsokat cipelve a végtelen múlt felől a végtelen jövőbe.
Egy kórház kapuján kilépve indultál a túlsó parton. Hagytad, hogy kézen fogjon a remény, hogy vezessen a hit a hátrahagyott életed marta sebek fájdalmait feledtetve a gyógyulás felé. Ahol jártál, onnan még nem látszott a Nap, még nem értél ki a kórház árnyékából. Meg mintha valami fekete fátyollény követett volna, ami hol szerte foszlott, hol újra nyomodba szegődött. Próbáltad megérinteni sötét köpenye szélét, nem tudtad létezik-e, vagy csak Te képzeled hogy állandó kísérőd. Majd úgy érezted végleg elkergetted.
Én a másik parton jöttem. Itt már sütött a nap, bár olykor-olykor visszanéztem egy elhamvadt házasság már nem is füstölgő romjaira, kerestem látszik-e még, de nyolc év után már régen nem fájt semmi. Elindultam a magány útján és már nem reméltem.
Egyszerre értünk a hídhoz. Te a túlparton az árnyékban, én talán néhány lépéssel közelebb a fényhez. Szemünk összevillant. Én megálltam, Te még tovább mentél. De azért visszanéztél, szemünk újból összevillant és ez visszahívott. Megálltál a hídnál. Te a túlparton én a napos oldalon, köztünk a híd. Kinyújtottam a kezemet. Kis latolgatás után letéptél egy vörös rózsát a túlparti rózsabokorról, hajadba tűzted, és tétova léptekkel elindultál. Átértél, és én megfogtam a kezedet. Ujjaink helyet találtak maguknak, mintha réges-régen egymáshoz szoktak volna.
Ettől kezdve kézen fogva jártunk és mindig sütött a nap. Majd ahogy telt az idő, egyre szorosabban fogtuk egymás kezét, egyre inkább tudtuk, nagy ajándékot kaptunk. Előző életünk emlékké vált, naponta találtunk szebbnél szebb, soha el nem hervadó virágokat. Az élet csupa fény, mosoly, szeretet, szerelem volt. Mindkettőnk élete jóra fordult. Néha ugyan átsétáltunk a túlparton hagyott kórházba – hosszú ideig jobbnál jobb hírekért.
Aztán egyszer komor felhőkön lovagolva megint megjelent a fekete fátyollény. Az orvos a fejét csóválta, s csak annyit mondott, sugárkezelés. Majd megint csóválta a fejét és így szólt, kemoterápia. Aztán már nem fogtad a kezemet, hanem kapaszkodtál benne. A fekete lény beköltözött hozzánk. Egyszercsak nem tudtál kimondani egy szót. Karácsonykor a szaloncukor cérnája már kifogott ujjaidon. Aztán a fekete alak már nem engedte látnod a tárgyakat. Később már csak ültél, mert a járás már fárasztott. Azután meg már nagyon rossz idők jöttek…
Négy és fél felhőtlen, boldog évet kaptunk a sorstól.
És eljött a nap, hogy újra ott álltunk a hídnál. Azt mondtad, ne nézzek oda, csak akkor forduljak meg, ha szólsz, mert rózsát akarsz tépni . Hallottam ahogy kopogó sarkakkal lépdelsz a kőhídon a túlparti rózsabokor felé. Majd csend lett. Csak vártam, de nem szóltál. Egy idő után rosszat sejtve megfordultam, de csak a rózsabokor hátad mögött összecsapódó ágait láttam. A vörös rózsák koromfeketékké változtak, a fekete fátyollény meg ott lebegett vigyorogva fölöttük.
Tudtam, sohasem láthatlak többé. Hogy mennyire martak meg a tövisek, csak sejteni lehet, de a kezedet még most is fogom. Örökre fogom. S amit a szív tudott, de csak most foghat föl az elme, hogy a miénk volt a világ legszebb felnőtt szerelme.
Nyugodj békében édes Viktóriám.
A Te Tibid
Aztán egyszer komor felhőkön lovagolva megint megjelent a fekete fátyollény. Az orvos a fejét csóválta, s csak annyit mondott, sugárkezelés. Majd megint csóválta a fejét és így szólt, kemoterápia. Aztán már nem fogtad a kezemet, hanem kapaszkodtál benne. A fekete lény beköltözött hozzánk. Egyszercsak nem tudtál kimondani egy szót. Karácsonykor a szaloncukor cérnája már kifogott ujjaidon. Aztán a fekete alak már nem engedte látnod a tárgyakat. Később már csak ültél, mert a járás már fárasztott. Azután meg már nagyon rossz idők jöttek…
Négy és fél felhőtlen, boldog évet kaptunk a sorstól.
És eljött a nap, hogy újra ott álltunk a hídnál. Azt mondtad, ne nézzek oda, csak akkor forduljak meg, ha szólsz, mert rózsát akarsz tépni . Hallottam ahogy kopogó sarkakkal lépdelsz a kőhídon a túlparti rózsabokor felé. Majd csend lett. Csak vártam, de nem szóltál. Egy idő után rosszat sejtve megfordultam, de csak a rózsabokor hátad mögött összecsapódó ágait láttam. A vörös rózsák koromfeketékké változtak, a fekete fátyollény meg ott lebegett vigyorogva fölöttük.
Tudtam, sohasem láthatlak többé. Hogy mennyire martak meg a tövisek, csak sejteni lehet, de a kezedet még most is fogom. Örökre fogom. S amit a szív tudott, de csak most foghat föl az elme, hogy a miénk volt a világ legszebb felnőtt szerelme.
Nyugodj békében édes Viktóriám.
A Te Tibid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése