Gyertyák a ködben
Már megint hullott levelet söpör az őszi szél. Már újra korán sötétedik, és estefelé megannyi máglyán hamvad a fák levetett ruhája. Mindenfelé pattognak a tüzek, és őszi illattal telik meg a levegő. Napközben már sehol nem látunk nyitott ablakot. Ha idejében kiteregetünk, a ruha még megszárad a selymessé szelídült napsugárban, de már kora délután be kell szedni. A fogason már ott a kabát, és esténként már be is fűtünk.
A könyörtelen idő minden pillanatban, minden héten, minden évszakban egyformán múlik, de soha nem tesz minket olyan szomorúvá mint ősszel, mert tudjuk hogy valaminek vége.
Mi pedig készülünk. Elrakjuk a kerti bútort, betakarjuk a kerti csapot, fagymentes helyre tesszük a muskátlit. Mert valami olyasmi jön, amit át kell vészelnünk.
Bár arcunkat próbáljuk még odatartani a sápadt nap utolsó meleg sugarainak, ha ráérünk megnézzük még az elmúlás ezer színében pompázó hegyeinket, esetleg egy hétvégén vetünk egy búcsúpillantást a Balaton megszelídült víztükrére, de érezzük, ez már nem az igazi, ez bár gyönyörű, de már csak pótcselekvés.
Aztán menni kell gyertyát gyújtani az aradi vértanúk emlékére. El kell mesélni gyermekeink-nek, unokáinknak, hogy Magyarországon régen voltak olyan hősök, akik az életüket adták a hazáért.
Majd menni kell gyertyát gyújtani az ’56-os hősök emlékére, akik szintén vérüket adták a magyar szabadságért. El kell mesélni gyermekeinknek, unokáinknak, hogy voltak olyan idők, amikor suhanc gyerekek is tudták, hogy a haza az életnél is többet ér. Hogy az egész ország mozdult meg az idegen hatalom, és hazai talpnyalóik ellen. És el kell mesélni, hogy közülük is sokan fizettek az életükkel, mert nem akarták a haza egyetlen négyzetcentiméterét sem idegeneknek átengedni.
Végül pedig amikor eljön a halottak napja és lélekharang hangja bukdácsol át a bokrokon, menni kell gyertyát gyújtani saját halottainkért. El kell mesélni gyermekeinknek, unokáink-nak, hogy ki volt a dédnagymamájuk, dédnagypapájuk, hogyan éltek, és meg kell tanítani az utódokat az ősök tiszteletére. Azért, hogy kötődjenek a házhoz, amit a nagypapa épített, a kerthez, ahol gyerekként a nagymama ült a dédi ölében, a nagy diófához, amit meg még a nagymama dédapja ültetett, és amely alatt később őt nevelték a szülei.
Ott állunk a sírnál, és óhatatlanul eszünkbe jut saját sorsunk. Vajon meddig mehetünk még az úton? Az ember annyi mindent hall. Betegségek, stressz, korai halál. Reménykedünk. Bízunk benne, hogy velünk ez nem történik meg. Aztán arra gondolunk, milyen rövid is az élet. Hiszen aki itt a lábunk előtt nyugszik, néhány hónapja még a kezünket fogta. Elborzadunk. Majd szélcsendesebb helyre igazítjuk a gyertyát, a sírról lesöpörjük a leveleket, és kissé tehetetlenül indulunk hazafelé. Valami örök hiányérzettel távozunk, magunkban cipelve azt, amire azt mondjuk, megmásíthatatlan.
Aztán még visszanézünk, s látjuk, sejtjük a köd mögött a számtalan gyertyát, ahogy a temető csendjében lidércfényként, széltől imbolygó lángocskákat táplálva emlékeztetnek mindazokra, akik egyszer közöttünk jártak.
Amikor pedig a magasban feltámad a novemberi szél, és az ágaknak ütközve az utolsó levele-ket is lerázza, hangjában felismerjük az elmúlás szimfóniáját.
Majd otthon becsukjuk magunk mögött az ajtót és miközben készülünk a télre, úgy érezzük, semmi sincs távolabb, mint a tavasz.
Mészáros Tibor
Már megint hullott levelet söpör az őszi szél. Már újra korán sötétedik, és estefelé megannyi máglyán hamvad a fák levetett ruhája. Mindenfelé pattognak a tüzek, és őszi illattal telik meg a levegő. Napközben már sehol nem látunk nyitott ablakot. Ha idejében kiteregetünk, a ruha még megszárad a selymessé szelídült napsugárban, de már kora délután be kell szedni. A fogason már ott a kabát, és esténként már be is fűtünk.
A könyörtelen idő minden pillanatban, minden héten, minden évszakban egyformán múlik, de soha nem tesz minket olyan szomorúvá mint ősszel, mert tudjuk hogy valaminek vége.
Mi pedig készülünk. Elrakjuk a kerti bútort, betakarjuk a kerti csapot, fagymentes helyre tesszük a muskátlit. Mert valami olyasmi jön, amit át kell vészelnünk.
Bár arcunkat próbáljuk még odatartani a sápadt nap utolsó meleg sugarainak, ha ráérünk megnézzük még az elmúlás ezer színében pompázó hegyeinket, esetleg egy hétvégén vetünk egy búcsúpillantást a Balaton megszelídült víztükrére, de érezzük, ez már nem az igazi, ez bár gyönyörű, de már csak pótcselekvés.
Aztán menni kell gyertyát gyújtani az aradi vértanúk emlékére. El kell mesélni gyermekeink-nek, unokáinknak, hogy Magyarországon régen voltak olyan hősök, akik az életüket adták a hazáért.
Majd menni kell gyertyát gyújtani az ’56-os hősök emlékére, akik szintén vérüket adták a magyar szabadságért. El kell mesélni gyermekeinknek, unokáinknak, hogy voltak olyan idők, amikor suhanc gyerekek is tudták, hogy a haza az életnél is többet ér. Hogy az egész ország mozdult meg az idegen hatalom, és hazai talpnyalóik ellen. És el kell mesélni, hogy közülük is sokan fizettek az életükkel, mert nem akarták a haza egyetlen négyzetcentiméterét sem idegeneknek átengedni.
Végül pedig amikor eljön a halottak napja és lélekharang hangja bukdácsol át a bokrokon, menni kell gyertyát gyújtani saját halottainkért. El kell mesélni gyermekeinknek, unokáink-nak, hogy ki volt a dédnagymamájuk, dédnagypapájuk, hogyan éltek, és meg kell tanítani az utódokat az ősök tiszteletére. Azért, hogy kötődjenek a házhoz, amit a nagypapa épített, a kerthez, ahol gyerekként a nagymama ült a dédi ölében, a nagy diófához, amit meg még a nagymama dédapja ültetett, és amely alatt később őt nevelték a szülei.
Ott állunk a sírnál, és óhatatlanul eszünkbe jut saját sorsunk. Vajon meddig mehetünk még az úton? Az ember annyi mindent hall. Betegségek, stressz, korai halál. Reménykedünk. Bízunk benne, hogy velünk ez nem történik meg. Aztán arra gondolunk, milyen rövid is az élet. Hiszen aki itt a lábunk előtt nyugszik, néhány hónapja még a kezünket fogta. Elborzadunk. Majd szélcsendesebb helyre igazítjuk a gyertyát, a sírról lesöpörjük a leveleket, és kissé tehetetlenül indulunk hazafelé. Valami örök hiányérzettel távozunk, magunkban cipelve azt, amire azt mondjuk, megmásíthatatlan.
Aztán még visszanézünk, s látjuk, sejtjük a köd mögött a számtalan gyertyát, ahogy a temető csendjében lidércfényként, széltől imbolygó lángocskákat táplálva emlékeztetnek mindazokra, akik egyszer közöttünk jártak.
Amikor pedig a magasban feltámad a novemberi szél, és az ágaknak ütközve az utolsó levele-ket is lerázza, hangjában felismerjük az elmúlás szimfóniáját.
Majd otthon becsukjuk magunk mögött az ajtót és miközben készülünk a télre, úgy érezzük, semmi sincs távolabb, mint a tavasz.
Mészáros Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése