Kati néni

Amikor az ötvenes évek vége felé, úgy hat-hét éves korom körül szüleim már nekem is megengedték, hogy csatlakozzam utcánk népes gyerekcsapatához hunyót, fogócskát, vagy bármi olyat játszani, amitől a poros mátyásföldi utcán töltött nap végére alig látszottunk ki a koszból, gyakran láttunk egy asszonyt befordulni a sarkon a HÉV megállója felől. Sokszoknyás, dísztelen, majdnem feketén kék hétköznapi népviseletben, fején, sötét kendő, mindkét kezében tehertől meg-meg nyikorduló vesszőkosár, hátán súlyoktól nyöszörgő puttony, és ment végig a utcán. Némelyik kapunál megállt, bekiáltott, vagy a kutyaugatására jöttek ki a háziak, hiszen csengő is alig volt akkortájt, akárcsak ép kerítés. Sietve kihozták a szárazkenyeret, amit ő gyakorlott mozdulatokkal rendezte puttonyába. Célszerűen, hogy sok férjen. A szárazkenyér érték volt, kellett otthon a disznóknak. Cserébe tejfölt, tojást, babot, csirkét adott a kosárból, megvárta, míg megkapja a pénzt, köténye alá rejtette és már ment is tovább a következő házhoz, a következő utcába. A legrövidebb úton, mindig célszerűen.

Aztán eljött a tél, az utca nyári népét bezavarta a szobába. Akkor még jégvirágot rajzolt a rosszul fűtött lakások ablakaira a fagy, és mi azon keresztül láttuk az asszonyt a puttonnyal, a kosarakkal, ahogy a metsző, havas széltől kissé elfordítva arcát, rótta aznapi útját. És jött minden héten. Egyszer mínusz 22 fok volt, a hideg miatt iskolába sem jártunk pár napig. De Kati néni – így hívta felnőtt és gyerek a tejfölös asszonyt – akkor is befordult az utcasarkon. Nagymamám összecsapta kezeit. Kati néni, ilyen hidegben nem is vártuk – szakadt ki belőle a csodálkozás, mire ő csak ennyit mondott: ígértem, hát jöttem.

Amikor továbbment, minden lépésre megcsikordult csizmája alatt a fagy. Nem időzött sokat sehol. Haszonnal kellett járni, leülni nem jutott idő. Otthon sok volt a munka, hazaérni is sok időbe telt, a napok meg mindig rövidek, hát menni kellett.

Újra tavaszodott, majd megint tavaszodott, rakódtak egymásra az évek, egymás után vált idejétmúlt lommá a sok naptár, de Kati néni jött. Minden héten rendületlenül. A népviseletet már kezdték elhagyni a népek, elvárta a korszerűséget a Párt, de Kati néni nem változtatott. Őrizte a hagyományt.

Utcánk egykor apró népe kezdett felcseperedni. A nagyobb fiúk közül egyik másik már lányok után leselkedett, a gömbölyödő lányok már fiúkkal sétálgattak. A léckerítéseket először csak kijavították az emberek, majd kőre, vasra cserélték, a házak megcsinosodtak. Aztán autók álltak már egyre több helyen. De csütörtökön, ha megállt a félkilences gödöllői – a HÉV-et hívta így mindenki –, leszállt róla Kati néni és befordult a sarkon. Népviseletben puttonnyal, két kosárral. Később már mindenki tévét nézett, Tell Vilmost, Táncdalfesztivált, Tenkes kapitányát, és mindenhol bojler adta a melegvizet. Csak Kati néni rótta télen-nyáron ugyanúgy az utcákat, mint régen. Népviseletben, puttonnyal, gyalogosan, görnyedve a cipekedéstől. Jött, mert várták.

Úgy tudtuk, hogy épül a szocializmus, de Kati néninek ez nem volt konkurencia. Az ő csirkéje, tejföle, túrója, babja jobb ízű volt, mint a boltok polcairól való. Évszázados hagyomány volt benne.

Az én életem úgy alakult, hogy tizenhét évre elköltöztem a szülői háztól. Házasság, család, gyerek munka. Mire a sors tizenhét év után ismét visszaterelt gyermekkorom utcájába, a világ akkorát változott hogy már rá sem lehetett ismerni. Idestova már tíz éve élek itt újra. Sajnos ritkán gyalogolok, de egyszer egy csütörtöki napon pont akkor jártam a hévmegálló felé, amikor megállt a félkilences gödöllői, és leszállt róla Kati néni. S amíg mellette egy csitri éppen mobilját szorongatva hívta a mamáját, Kati néni ott állt a járdán népviseletben, két kosárral, hátán a puttonnyal.

Egy pillanatra még gyerekkorom illatait is újra éreztem, és viszontláttam a léckerítéses, poros utcát.

– Kati néni, hát maga még midig...?

– Mi mást csinálnék, hát várnak! – és láttam, hogy megismert.

– Még mindig csirke, tejföl, bab, dióbél?

– Tejföl már nem, az nagyon munkás.

– Ha meg nem sértem, hány éves Kati néni?

– Hetvenkilenc – mondja, s egy megfegyelmezett grimasz rándul az arcára, miközben igazít a puttonyon – már kicsit nehéz. Negyvenhat óta járok. Akkor vezették be az új magyar forintot. Hatvanegy éve. Minden csütörtökön – mondja, majd mint aki már túl sok időt vesztegetett, indult is tovább, oda, ahol ezúttal is várták. Biztosra vehetik, hogy jön. Ha fúj, ha fagy, jön, mert megígérte. És ez erősebb az írott szerződésnél.

Utána szaladok. Még néhány dolgot szeretnék megtudni, de nem nagyon ér rá válaszolni, mert a féltizenkettes gödöllőit hazafelé el kell érni. Csevegni nincs idő. Haszonnal kell élni.

– Legalább a nevét, Kati néni a teljes nevét...?

Csak úgy menet közben szól hátra:

– Klementné vagyok a férjem után. Pont húsz éve halt meg, azóta nekem nagyon rossz – és elfordítja arcát, hogy ne lássam, de érzem, párás lesz a szeme.

Úgy három óra múlva dolgom végeztével jövök visszafelé, s megint meglátom. Fáradtan leül a HÉV-megálló padjára. Úgy látszik ő is végzett. Aztán fölszáll a féltizenkettes gödöllőire. Még másfél óra utazás és otthon lesz Ikladon.

Hogy van-e családja, van-e valami szórakozása, öröme, senki nem tudja. Hogy volt-e beteg valaha is, arról sem tudunk. Hogy teljes nevét korábban kérdezte-e már valaki, azt sem tudjuk. Hiszen beszélni nem jutott idő, haszonnal kellett élni. Menni kellett, mindig menni.

Amióta újra találkoztam Kati nénivel, a fél kilences gödöllőihez – ami azóta már nyolc negyvenes – megváltozott a viszonyom. Gyanakodva nézem, ha feltűnik. Félek, hogy egy napon cserben hagy. Félek, hogy egyszer, hatvanegy év után Kati néni nélkül fog megállni. Nem száll le róla puttonyával és a két súlytól nyöszörgő kosárral. Mert akkor valami javíthatatlanul eltörik, visszahozhatatlanná válik, megsemmisül. Valami, ami a mobiltelefonok, a házimozik és DVD-k világában roppant korszerűtlen, de mégis nagyon hiányzik majd. Valami amit a plázákban kóborló hotdogevő, kólaívó nemzedék – mellesleg ők soha nem ehettek igazi házi tejfölt – már meg sem ért.

Hát Isten éltesse sokáig, Kati néni!

Hat évvel később:

Elment Kati néni

A tél vége mindig megszaporítja a fejfákat a temetőben. A hideg téli monoton egyformasága, a barátságtalan időjárás, a szürke, fénytelen napok végtelennek tűnő ismétlődése rosszkedvűvé teszi az embert. Csak várjuk a tavaszt, de az csak nem akar megérkezni. Ilyenkor bizony az idős emberek közül sokan már nem tudják megvárni, hogy kinyíljon az első hóvirág. Elfogy a test ereje, elfogy a lelkierő, elfogy az élet.

Ha egy-egy országosan ismert név kerül a gyászhírek közé, a sajtó kellő terjedelemben foglalkozik az elhunyt életútjával, felsorolják érdemeit, és méltóképpen megemlékeznek róla. Tegyünk most kivételt, és emlékezzünk meg egy olyan emberről, aki nem szerzett országos hírnevet, nem vitt véghez világraszóló cselekedetet, de Mátyásföldön mégis sokaknak lett párás a szemük, amikor értesültek arról, hogy elment Kati néni.

Ki is volt hát a mátyásföldiek Kati nénije?

Először – kimondani is sok – 1946-ban szállt le a mátyásföldi HÉV-megállóban, puttonnyal a hátán, és két súlytól nyöszörgő fonott kosárral a kezében. Abban az évben, amikor az elértéktelenedett pengőt az új magyar forint váltotta föl. Egy évvel a II. világháború befejezése után. Néhány ikladi asszonnyal együtt a megélhetést keresve élelmiszert kínáltak a háborúból éppen talpra állni próbáló lakosságnak. Tejfölt, túrót, tojást, hurkát, kolbászt, csirkét, babot, zöldséget hoztak a nehéz puttonyokban és kosarakban, amelyek hazafelé pedig szárazkenyérrel teltek meg, hogy legyen mit adni a disznóknak. Teltek múltak az évek, a többiek lassan elfogytak Kati néni mellől, de ő minden csütörtökön leszállt a fél kilences gödöllői hévről, sietve végigjárta az addigra már állandósult vevőkörét, majd a féltizenkettes HÉV-vel már ment is hazafelé. Mindig sietve, hiszen haszonnal kellett élni, a munka sok volt, az idő meg kevés. Haszontalan beszélgetésekre nem volt lehetőség, mert otthon, Ikladon is várta a számtalan tennivaló a ház körül. Így aztán a keresztnevén kívül semmit sem tudtunk róla. Közben az ország kezdett talpra állni, üzletek nyíltak, közért hálózat látta el a lakosságot, de Kati néninek ez nem jelentett konkurenciát. Az általa szállított élelmiszerekben évszázadok falusi hagyományának íze rejlett. A közértek nem versenyezhettek vele. És Kati néni csak jött minden csütörtökön. Lehetett 30 fokos meleg, vagy metsző téli fagy, csütörtökönként néhány perccel fél kilenc után befordult a sarkon. Háta kissé meghajlott a nehéz puttony alatt, kezében nyöszörgött a súlytól a kosár, de semmi sem volt biztosabb, minthogy Kati néni megérkezik. Múlt az idő, változott a világ, a népek elhagyták a népviseletet, de Kati néni továbbra is fejkendőben, és abban a nagyon sötétkék ikladi népviseletben érkezett meg minden héten, amilyenben megismertük. Aztán már nem is évek, hanem évtizedek teltek el, arcára barázdákat vésett a rohanó idő, de ő csak jött, és teljesítette, amit ígért. Nála az adott szó többet ért, mint egy szerződés. Ha csütörtöki napra ébredtünk, a gödöllői HÉV nem érkezhetett nélküle. Továbbra sem tudtunk róla semmit. Van-e családja, volt e beteg életében, van-e valami öröme az örökös munka mellett? Csak jött, sietve átadta a portékát, célszerűen elrendezte a szárazkenyeret, hogy sok férjen, és már sietett is, hogy elérje a HÉV-et hazafelé. Egyszer 2006-ban, amikor megállt egy szusszanásra a kapunk előtt, kérdésemre elmondta, hogy Klementnének hívják hetvenkilenc éves, húsz éve halt meg a férje, és azóta neki nagyon rossz. Majd szétmorzsolt egy könnycseppet, és már emelte is a vállára a puttonyt. Úgy, mint aki a sok beszéddel túl sok haszontalanságot engedett meg magának, és már ment is tovább.

Már azóta is eltelt újabb hat év, a világ nemhogy megváltozott, hanem egy teljesen új, barátságtalan világ vert gyökeret, az internet, a plázák, a mobiltelefonok, és energiaitalok világa, de Kati néni még mindig népviseletben, puttonnyal a hátán járt-kelt a világban. Kissé értetlenül pislogott, amikor egy csitri valami mobilon, vagy min az anyukáját hívta, meg nagyon megcsodálta, hogy a fényképezőgép hátlapján, azonnal viszontlátta a saját képét.

Aztán egy napon a félkilences gödöllői nélküle érkezett. Csak a hír jött helyette: Kati néni gyengélkedik. Az Ikladon vele egy utcában lakó lánya vette magához. Alig töltött néhány napot új otthonában, azt a házat, amiért férjével egy életen át együtt dolgoztak, és most kényszerűségből üresen hagyott, gazemberek feltörték és kifosztották. Ez nagyon megviselte. Néhány héttel ezelőtt még segédkezett a családi disznóvágásnál, majd hirtelen meghalt.

Kati néni távozása sokunknak jóval több egy egyszerű halálesetnél. Vele egy életforma, egy letűnt, de nosztalgiát ébresztő, küzdelmes, mégis emberi léptékű világ tűnt el valószínűleg örökre.

Kati néni hiányozni fog.

Mészáros Tibor