Vérzivataros történelmünknek van egy méltatlanul elfeledett, alig ismert, de annál fontosabb epizódja. Ám csak nálunk alig ismert. Hiszen az USA leghíresebb katonai akadémiája, a West Point Military Academy 1802-es alapítása óta tanítja stratégiai mintapéldaként. Július 7-én lesz a pozsonyi csata évfordulója.
Mészáros Tibor
Krisztus után 907-ben Pozsony alatt gyülekeztek a nyugati országok seregei. Több mint százezren voltak, és azt remélték, hogy a sok bosszúságot okozó magyarokat végre egyszer úgy elverik, hogy jó ideig gondolni sem kell velük. Lajos, a germánok és bajorok királya a hadjárat zászlaira ezt íratta: „Decretum... ungros eliminandos esse”, azaz „Elrendeltetik... a magyarok kiirtassanak”. Afféle korai holokausztot tervezett nékünk ez a jó Lajos, de hiba csúszott a számításába. A rendkívül fürge, jó lovas magyarok már gyülekezni sem hagyták békésen a százezres kivégzőosztagot, kisebb csapatokkal bele-belemartak az ellenség testébe. Nagy károkat ugyan ezzel még nem okoztak nekik, de nem hagyták pihenni, aludni őket. Meg aztán rettegtek is a nyugatiak az „ungros”-tól. Szó ami szó, elődeink korábbi időkben bizony rendeztek már náluk néhány szakszerűen lebonyolított vérfürdőt kéretlen látogatásaik során. Ezeknek híre messze földre eljutott. Így ha egy bajor hadfi valamiért rémálmot látott, abban az ördög magyar lovas képében jelent meg.
Gyülekeztek, sokasodtak hát a bajor, német, római és egyéb, magyarokra haragvó népek. A magyarok meg csak piszkálták, zaklatták őket éjjel-nappal. A maroknyi vágtacsapatok a legváratlanabb pillanatokban rontottak rájuk, és mire azok a kardjaik után kaptak volna, már tűntek is tova szélsebes lovaikon, jajgató sebesülteket, néma halottakat hátrahagyva.
Az akkori magyar seregről tudni kell, hogy e had vezéreinek kisujjában volt mindaz, amit később stratégiának kezdtek nevezni. Tudták milyen fontos a felderítés, a hadtestek gyors mozgatása, a vezetés összhangja, az ellenség megtévesztése, sőt azt is kiválóan alkalmazták, amit ma lélektani hadviselésnek mondanánk.
Így esett, hogy amikor Lajos király parancsot adott a támadásra, és az akkori mértékkel mérve szinte példátlan méretű sereg megindult, a magyarok az utolsó pillanatig farkasszemet néztek velük, majd elnyűhetetlen lovaikat megfordítva menekülést színleltek. Amikor a bajorok és társaik üldözni kezdték őket, és már azt hihették, a játszma eldőlt, fekete lett az ég a magyarok nyilaitól. A becsapódó nyílözön óriási kavarodást okozott az üldözők soraiban. Ekkor rontottak a megzavarodott ellenségre két oldalról az addig lesben álló további magyar seregek.
A nyugatiak olyan megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely több mint száz évre békét teremtett a Kárpát-medencében. Hosszú ideig senki nem mert ujjat húzni a magyarokkal, akik akkor – az európai krónikások egybehangzó véleménye szerint – hadi tudományokban messze a Nyugat előtt jártak.
A győzelemnek azonban súlyos ára volt. A megszámlálhatatlan névtelen áldozat mellett halálos sebet kapott a honszerző fejedelem két fia (egyes források szerint három), és maga a vezér, Árpád is. Akkor ugyanis a vezér a hadak élén állt, és nem a biztonságos háttérből irányította a hadmozdulatokat.
Szóval Árpád apánk férfiként szerzett sebektől halt meg Krisztus születése után a 907. esztendőben. A fejedelem halálát okozó pozsonyi csata a magyarság történetének egyik fordulópontja. Gyakorlatilag ezzel fejeződött be a honfoglalás. Jelentőségét nem lehet eltúlozni. És érdemes néha megemlékezni róla, hiszen: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket,A lelkes eljár ősei sírjához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése