Ülök a tiszaparti stégen, államat a térdemre támasztva, kezeim összekulcsolva, élvezem a csendet, és az apró hullámok kellemes lökdösését. Nézem a vizet, és ki tudja, már hány éve és hányadszor állapítom meg, hogy milyen gyönyörű a tiszai alkony.
Nyaralok.
Idén csak öt nap jut erre, de annál inkább elhatározom, hogy politikára, pártokra, napi hírekre ezalatt egyszer sem gondolok.
Nagy és vidám társasággal érkeztem, de mint gasztronómiai analfabétát, gyorsan leküldenek a stégre, gondolván, addig sem vagyok útban, amíg ők hagymát, paprikát vágnak, húst szeletelnek, bográcsállványt állítanak. Készül a vacsora. Kissé sértődötten indulok a part felé, hogy még egy kis krumplipucolást sem néznek ki belőlem, de aztán mégis szó nélkül ballagok le a nagy műanyag hengereken úszó deszkastégre alkonynézőbe.
Mert bizony már esteledik, szemben a felhők vörösen égnek, és egy szürkegém lomha szárnycsapásokkal igyekszik hazafelé. Kósza szellő éri el a partot, ahogy érkezik, megbillenti még a stég korlátjára drótozott nemzeti színű zászlót, aztán a fák között elfogy, és belesimul a csendbe. Odafönt a bogrács alatt pattogva fellobban a tűz, füstcsík kígyózik a víz felé, és hosszan elhasalva viteti magát a légáramlattal. Vidám a társaság, gyakran ürül a pohár, és a jó borhoz gazdagon áradó mesélőkedv is társul. Én meg csak ülök a stégen, mint afféle örök kívülálló, és nézem a vizet.
Igen, a Tisza.
A folyó a végtelenből jön. Történelmi idők végtelenéből. Nekem nem hoz dinnyehéjat, mint a Duna József Attilának, de így is lenyűgöz a szépsége. Arra nézek, amerről enyhe kanyarulat után érkezik, és a díszletszerűen gyönyörű látvány hatására szárnyat bont a képzeletem, csakhamar cserben hagy a valóságérzetem. Aztán már nem is tudom, hogy csupán elképzelem-e, vagy valóban látom, amint Árpád vezér tűnik elő fehér lován a szemközti fűzfák függönye mögül. Lovát a vízbe lépteti, és hagyja, hogy igyon. Nemsokára még néhány marcona lovas érkezik. Vigyáznak a fejedelemre, aki körbehordja tekintetét a víztükör fölött, beszívja a folyó, a fák és a levegő illatát, mintha csak azt latolgatná, jó lesz-e ez a hely új hazának. Aztán fordul a kis csapat, tegzükben összekoccannak a nyílvesszők ahogy felkaptatnak a parton, és egyik pillanatról a másikra tűnnek el képzeletemből. Valahogy úgy, mint mikor a moziban elszakad a film.
Valami zaj okozta, talán odafönt fölborult egy üres üveg, vagy egy kanál esett egy üres tálcára. De a vacsorabrigád harsány kacagását már megint oly távolról hallom, hogy újra látom, amint az utolsó lovast elnyeli az ártéri fűzfaerdő.
Nyomában még himbálódznak az ágak, amikor ősz hajú halász közeledik öreg ladikján, kimért, lassú merítésekkel evezve a part mellett. Egyetlen fölösleges mozdulata sincs, látszik, érti a dolgát. Talán már az ükapjának az ükapja is tiszai halász volt. Amint lassan behúzza az evezőt, és hajolna le a varsához, a film ismét elszakad, eltűnik ő is, akárcsak a lovasok a fűzek ágai közt. A szürkület és a képzelet játszik velem.
Valami hirtelen nagyot csobban a közelben. Ez már újra a valóság. Kishalak eszeveszett menekülés közben gyorsan tűnő barázdákat szántanak a víztükörre, majd megint minden elcsendesedik. A folyó hangtalanul ballag medrében, és felszíne újra olyan lesz, mint egy rezdüléstelen üvegtábla.
Vajon mennyi titkot rejthet a medre? Mi lehet odalent? Talán ősöreg hajóroncsok, amelyeken valamelyik török szultán vitette volna mesés, rabolt kincseit Isztambul felé. És az is lehet, hogy egy nagybajuszú öreg harcsa a meder alján éppen ott köröz zsákmányra lesve, ahol Attila, Isten ostora alussza örök álmát hármas koporsójában.
Amint ezek a képek csalják meg valóságérzetemet, szép lassan teljesen besötétedik. A víztükör feketén olvad egybe a túlparttal, és bármerre nézek, szemem nem talál egyetlen fénylő pontot sem. Már nem látom, csak tudom, hogy előttem, s alattam néma lassúsággal hömpölyög a Tisza. Hozza magával a történelmet. Szellő lebben, és valami dallamféle is érkezik vele a víz fölött. A monda szerint a folyóba veszett, halott halászok énekét hozza a túlvilágról a sötétben eredő esti szellő. Időközben százezer csillagból feszít kupolát a világ fölé az este, s a csillagok között széles sávban mutat a végtelenbe a tejút, azaz a Csillagösvény. A Csillagösvény, melyen Csaba népe lovagol az örökkévalóság felé. Ők onnan föntről biztosan látják a pásztortüzeket, a régi kérges tenyerű, barázdás arcú halászokat, Attila és Árpád népét, és a Tisza végtelen ezüstcsíkját a lassan emelkedő Hold fényében.
Most meg mintha a Székely Himnusz hangfoszlányait hozná a szél valahonnan, „…ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk …”de lehet, hogy ezt is csak a képzelet játéka. Az azonban maga a valóság, ahogy ott a stégen megfogalmazódik bennem a büszke mondat: ez a hazám.
– Kész a vacsora! – szalad végig a sötétben álló fák között a tűzhely felől a kijózanító mondat, majd még folytatódik – Megsüketültél? Már harmadszor szólunk, de ha éhen akarsz halni, kuksolj csak ott a stégen! – és a hívó szót hangos, kollektív vihogás követi.
Lassan elindulok fölfelé az addigra már vidáman kanalazgató társaság felé. Nem csoda, hogy értetlenül néznek rám. Nem tudhatják, milyen messziről jöttem.
Nyaralok.
Idén csak öt nap jut erre, de annál inkább elhatározom, hogy politikára, pártokra, napi hírekre ezalatt egyszer sem gondolok.
Nagy és vidám társasággal érkeztem, de mint gasztronómiai analfabétát, gyorsan leküldenek a stégre, gondolván, addig sem vagyok útban, amíg ők hagymát, paprikát vágnak, húst szeletelnek, bográcsállványt állítanak. Készül a vacsora. Kissé sértődötten indulok a part felé, hogy még egy kis krumplipucolást sem néznek ki belőlem, de aztán mégis szó nélkül ballagok le a nagy műanyag hengereken úszó deszkastégre alkonynézőbe.
Mert bizony már esteledik, szemben a felhők vörösen égnek, és egy szürkegém lomha szárnycsapásokkal igyekszik hazafelé. Kósza szellő éri el a partot, ahogy érkezik, megbillenti még a stég korlátjára drótozott nemzeti színű zászlót, aztán a fák között elfogy, és belesimul a csendbe. Odafönt a bogrács alatt pattogva fellobban a tűz, füstcsík kígyózik a víz felé, és hosszan elhasalva viteti magát a légáramlattal. Vidám a társaság, gyakran ürül a pohár, és a jó borhoz gazdagon áradó mesélőkedv is társul. Én meg csak ülök a stégen, mint afféle örök kívülálló, és nézem a vizet.
Igen, a Tisza.
A folyó a végtelenből jön. Történelmi idők végtelenéből. Nekem nem hoz dinnyehéjat, mint a Duna József Attilának, de így is lenyűgöz a szépsége. Arra nézek, amerről enyhe kanyarulat után érkezik, és a díszletszerűen gyönyörű látvány hatására szárnyat bont a képzeletem, csakhamar cserben hagy a valóságérzetem. Aztán már nem is tudom, hogy csupán elképzelem-e, vagy valóban látom, amint Árpád vezér tűnik elő fehér lován a szemközti fűzfák függönye mögül. Lovát a vízbe lépteti, és hagyja, hogy igyon. Nemsokára még néhány marcona lovas érkezik. Vigyáznak a fejedelemre, aki körbehordja tekintetét a víztükör fölött, beszívja a folyó, a fák és a levegő illatát, mintha csak azt latolgatná, jó lesz-e ez a hely új hazának. Aztán fordul a kis csapat, tegzükben összekoccannak a nyílvesszők ahogy felkaptatnak a parton, és egyik pillanatról a másikra tűnnek el képzeletemből. Valahogy úgy, mint mikor a moziban elszakad a film.
Valami zaj okozta, talán odafönt fölborult egy üres üveg, vagy egy kanál esett egy üres tálcára. De a vacsorabrigád harsány kacagását már megint oly távolról hallom, hogy újra látom, amint az utolsó lovast elnyeli az ártéri fűzfaerdő.
Nyomában még himbálódznak az ágak, amikor ősz hajú halász közeledik öreg ladikján, kimért, lassú merítésekkel evezve a part mellett. Egyetlen fölösleges mozdulata sincs, látszik, érti a dolgát. Talán már az ükapjának az ükapja is tiszai halász volt. Amint lassan behúzza az evezőt, és hajolna le a varsához, a film ismét elszakad, eltűnik ő is, akárcsak a lovasok a fűzek ágai közt. A szürkület és a képzelet játszik velem.
Valami hirtelen nagyot csobban a közelben. Ez már újra a valóság. Kishalak eszeveszett menekülés közben gyorsan tűnő barázdákat szántanak a víztükörre, majd megint minden elcsendesedik. A folyó hangtalanul ballag medrében, és felszíne újra olyan lesz, mint egy rezdüléstelen üvegtábla.
Vajon mennyi titkot rejthet a medre? Mi lehet odalent? Talán ősöreg hajóroncsok, amelyeken valamelyik török szultán vitette volna mesés, rabolt kincseit Isztambul felé. És az is lehet, hogy egy nagybajuszú öreg harcsa a meder alján éppen ott köröz zsákmányra lesve, ahol Attila, Isten ostora alussza örök álmát hármas koporsójában.
Amint ezek a képek csalják meg valóságérzetemet, szép lassan teljesen besötétedik. A víztükör feketén olvad egybe a túlparttal, és bármerre nézek, szemem nem talál egyetlen fénylő pontot sem. Már nem látom, csak tudom, hogy előttem, s alattam néma lassúsággal hömpölyög a Tisza. Hozza magával a történelmet. Szellő lebben, és valami dallamféle is érkezik vele a víz fölött. A monda szerint a folyóba veszett, halott halászok énekét hozza a túlvilágról a sötétben eredő esti szellő. Időközben százezer csillagból feszít kupolát a világ fölé az este, s a csillagok között széles sávban mutat a végtelenbe a tejút, azaz a Csillagösvény. A Csillagösvény, melyen Csaba népe lovagol az örökkévalóság felé. Ők onnan föntről biztosan látják a pásztortüzeket, a régi kérges tenyerű, barázdás arcú halászokat, Attila és Árpád népét, és a Tisza végtelen ezüstcsíkját a lassan emelkedő Hold fényében.
Most meg mintha a Székely Himnusz hangfoszlányait hozná a szél valahonnan, „…ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk …”de lehet, hogy ezt is csak a képzelet játéka. Az azonban maga a valóság, ahogy ott a stégen megfogalmazódik bennem a büszke mondat: ez a hazám.
– Kész a vacsora! – szalad végig a sötétben álló fák között a tűzhely felől a kijózanító mondat, majd még folytatódik – Megsüketültél? Már harmadszor szólunk, de ha éhen akarsz halni, kuksolj csak ott a stégen! – és a hívó szót hangos, kollektív vihogás követi.
Lassan elindulok fölfelé az addigra már vidáman kanalazgató társaság felé. Nem csoda, hogy értetlenül néznek rám. Nem tudhatják, milyen messziről jöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése