Ugyanez versben

A Tiszánál

A felhők már mind vörösen égtek,
a szürkegém hangtalan szárnyakon épp hazafelé tartott,
a víz felől egy kósza fuvallat talán elérte még a partot,
egy kicsit incselkedni próbált,
a fűzek előtt meg-megállt,
de aztán elfogyott,
s a lombok közt maga is örök csenddé vált.
Füstcsík talált utat a fák alatt,
valami kósza szél terelte körbe-körbe,
majd elfáradva megadta magát,
és rásimult a víztükörre.
A folyó a végtelenből jött.
Roppant hátán olyan könnyű a füst,
míg ott fentebb, a fák között, függ a bogrács, rotyog az üst.
Vacsora készül, vidám a szó,
gyakran telik, s ürül meg a pohár,
no meg jó borhoz gazdag szó, sok furcsa történet dukál.
Van köztük hihető,
s van, melyhez hozzátesz a bor,
valaki szól: nem is úgy volt, s érzi most rajta van a sor.
Mivel hasznukra nem vagyok, vívódom, aztán döntök végre,
hogy útjukba ne legyek,
leballagok a ringatódzó stégre.
Mellette áll a motorcsónak, meg-megfeszül kötele vége,
mintha nem is a víz tartaná fenn, hanem a saját tükörképe.
Ott fönt a vidám társaság szinte minden szón jót derül,
itt lent csak egyre gondolok,
hogy nem jó egyedül.
S amint valaki épp mesél,
s kezében kellékként egy nagy merítőháló,
a stégen kuporgok egymagam, mint afféle örök kívülálló.
Amíg így nézem a vizet,
s latolgatom, a sorsom rossz, vagy jó,
réges-rég őrzött titkokat cipel elém a nagy folyó.
A múltba révedőn nézek a túlpartra át,
s nem tudom látom-e, vagy képzelem
a nagy fűzek törzsei közt Árpád vezér fehér lovát.
Álmos fia kutatva néz.
Beszívja édes illatát a víznek, fűnek, fának,
hogy döntő szót mondhasson majd,
e táj jó lesz-e új hazának.
Néhány acélkarú lovas magyar a fák közül nyomába ér,
vigyáznak rá figyelmesen,
várják, int-e a nagy vezér,
és megfordul a kis csapat, tegzükben megzörren a nyílvessző,
s fehér lován Árpád vezér már végtelen nagy álmot sző.
Majd váratlanul ér véget a film,
s épp úgy, ahogy a fehér ló megállt,
pont ugyanolyan hirtelen eltűnt, elillant, köddé vált.
Ahogy az est játszik velem,
s a szürkületben minden más,
a vízre hajló lomb mögött gyűrűket vet egy csobbanás.
Mély a sötét, titkokat rejt a víz,
s ahol a harcsa nagy köreit rója,
talán éppen ott szunnyad réges-rég
a hun király, Attila hármas koporsója.
S ahol az imént szittya lovasok
vezérükkel kaptattak föl a partra,
most öreg halász csónakon evez a varsa felé tartva.
Tudom, ez sem a valóság,
velem csak a képzelet játszik,
csak néhány másodperc csupán,
de tényleg azt hiszem, hogy látszik.
Több évszázadnak távolából jött,
kérges kezét az evező nem törte rég,
a halásztudományát jóllehet az ükapjától örökölte még.
Látni, jól érti amit tesz,
egy felesleges mozdulata sincs,
keze erős, háta hajlott, fején már rég ősz minden tincs.
És már a varsához közel,
amint hajol, hogy belenézzen,
megint csak elszakad a film, s köd lesz a kép, tűnik egészen.
Mert egyszer minden véget ér.
A perc, az év, az élet,
és ahogy szép napot az est,
úgy nyel el mindent az enyészet.
Hiszen ha kérdezem, te mit felelsz,
pásztortüzek valahol égnek-e?
Élnek-e még, akiknek fáj
a rég meghalt halászok éneke?
Zokognak-e a Tisza partján még
vízbe veszett fiút, apát gyászoló özvegyek?
Vannak-e valahol még érintetlenül
óriásfenyők, s párát lehelő zöld hegyek?
Látsz-e még igazi pusztát,
melyet vörösre fest tengernyi pipacs vére,
vagy szürkemarhát gémeskút előtt,
amint a kelő napot tűzi szarva hegyére?
S amíg ezen gondolkodom,
a sötétség ördöge egyre mélyülő gödröt ás,
és szinte érzem, amint rám teszi
nehéz kezét az elmúlás.
A Tisza meg csak hömpölyög,
fölötte a Tejút mutat utat a végtelenbe,
s csak azt érzem, mily mérhetetlenül óriás az ég,
s itt lent az ember milyen kicsi benne.

2009. július