Pici bá

Az Erzsébetligeti Színház már több olyan visszatérő produkciót vett fel repertoárjába, amelyekkel hagyományt kívánt teremteni. Ezek sorában a legújabb az újévi koncert, amely ezentúl mindig az év első napjaiban lesz esedékes, és amelynek meghívottja a tervek szerint mindig valami ütős nevet hordozó egyéniség, vagy együttes. Az első újévi koncert előadója január 11-én 18 órakor Presser Gábor Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, énekes, billentyűs, a hazai popélet nagy öregje, „a” Pici bácsi volt.

Mészáros T.

A Presser Gáborról szóló tudósítást nem elég a koncert kezdetekor indítani, mert ami fél órával előtte történik az legalább olyan jellemző rá, mint amit koncert közben produkál.
Jóval a kezdés előtt érkezett. Meglepetten látta, hogy a pódium a színházterem közepére van felállítva, a székek pedig körkörösen a pódium körül. Mivel senkinek nem akart hátat fordítani, megkérte a műszakot, rendezzék be gyorsan úgy a termet, hogy ő a színpad előtt ülhessen a hangszerénél, és vele szemben legyen a közönség. Ez persze egy órával a koncert előtt okozott egy kis lótás-futást, és ezzel kissé fölborult az ülésrend is, de valószínűleg neki volt igaza. Mert az összekötő szövegek, a poénok , a hozzájuk tartozó arcjátékot

Fél hatkor már melegített. Futamokat játszott, és a pianisszimótól a fortéig átmozgatta hangszálait. Miközben ujjait szédítő sebességgel futtatta a klaviatúrán, és dalrészletekkel hangolta magát a koncertre, mindenre volt gondja. A hozott világítás színe hogyan illeszkedik a színház világításához, vagy hogy a kottára irányuló reflektor ne vakítsa az első sorokban ülőket, melyik oldalról milyen erős legyen a fény. Majd amikor úgy tűnt, a terem átrendezése nem lesz kész időben, kérte menedzserét, próbálja sürgetni a műszakot, ne gondolja a közönség, hogy ő jött későn.
Magam, egyre kisebb köröket leírva, másoktól már néhány goromba elutasítást elszenvedve, mindenre számítva közelítettem a nagy Presser felé megkérdezni, megengedi-e hogy lapunk számára készítsek róla néhány fotót. Egyszer nála sokkal kisebb érdemeket magáénak tudható, és sokkal fiatalabb kollégája ilyenkor küldött a trópusokra, máskor meg az egyik hozzá hasonló nagy öreg sajtóperrel fenyegetett, ha meg merem nyomni a fényképezőgép gombját. Ő annyit mondott, ha lehet, a koncert alatt ne, de most semmi akadálya.
Így. Ha lehet. Nem fenyegetett, nem utasított, hanem kért. Az egész készülődésében volt valami halk szavú egyenrangúság.
Majd elkezdődött a koncert.
Látszólag volt csak egyedül, mert már néhány taktus után kiderült, milyen engedelmes szövetségese a szintetizátor, a hat oktávnyi klaviatúra minden fekete és fehér billentyűje, hogy mennyire a kezében van a zene, és hogy milyen összeszokott egységet alkot érdes, olykor hamiskás, senkiével össze nem téveszthető baritonja az akkordokkal, meg a szöveggel. Meg az is, mennyire tud hatni ez így együtt. A közönség reakcióiból, feszült figyelméből pedig azt lehetett lemérni, hogy az előadás milyen intenzíven ragadta ki a hallgatóságot a hétköznapok világából. Az első percekben még mozdulatlanul ülők is hamarosan átvették a zene ritmusát, a kissé mélyebb, lelki húrokkal rezonáló számok után meg itt-ott egy két könycseppet is le kellett küzdeniük az érzékenyebbeknek. Néhány dal elhangzása után már a legnehezebben dalra fakadó férfiak közül is sokan vele énekelték az ismert slágereket. A zeneszámok, a köztük elhangzó összekötő szövegek humora, iróniája, Presser öniróniája és a széles érzelmi skálát felölelő dalok kerek, hiányérzetek nélküli szórakozást nyújtottak a pótszékeket is igénybe vevő közönségnek.
Így akik részesei lehettek Pici bácsi produkciójának, bátran elmondhatták, ez az év is jól kezdődött.

S hogy jól folytatódik-e, ahhoz Pici bácsinak már semmi köze nincsen.