Pohárral a kezében Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere egy fiatal képviselőtársával
A Kertvárosi Vigasságok alatt kerületünk önkormányzata vendégül látta a határainkon túlról érkezett testvérvárosok küldöttségeit. A főzőverseny napján, szeptember 26-án a polgármesteri kabinet tűzhelye és asztala közelében egymás mellett sorakoztak az ő bográcsaik is. Miközben Kovács Zoltántól, Érmihályfalva polgármesterétől az általa felügyelt bogrács tartalmáról érdeklődtem, volt alkalmunk egy kicsit komolyabb dolgokról is beszélgetni.
Mészáros Tibor
Először a testvérvárosi kapcsolatról kérdeztem Kovács Zoltánt.
A polgármester kérdésemre elmondta, a magyar főváros XVI. kerülete és Érmihályfalva között három éve létezik a testvérvárosi kapcsolat. Mindig nagy örömmel jönnek kerületünkbe, amit megkönnyít az is, hogy viszonylag kicsi a távolság Érmihályfalva és a XVI. kerület között. Budapesttől 220, Debrecentől mindössze 35 kilométerre van a lakóhelyük. A település lakosságának nyolcvan százaléka magyar. Így ezen a településen mindig érvényesül a magyar akarat.
– Mekkora küldöttséggel érkeztek a Kertvárosi Vigasságokra?
– Negyvenhárom fővel jöttünk, ebből huszonöt fő a Nyíló Akác táncegyüttes tagja, a többiek önkormányzatunk dolgozói.
– Küldöttségük nagy része fiatal. Hogyan élnek most a fiatalok az önök településén?
– Jelenleg mintegy kétezer diák él Érmihályfalván, ennek nyolcvan százaléka minden tantárgyat magyar nyelven tanul. Talán az anyaország közelsége is szerepet játszik abban, hogy nálunk a nyelvhasználatot nem fenyegeti veszély.
– Az állam milyen mértékben támogatja az oktatást?
– Az állami támogatás semmilyen mértékegységgel nem mérhető, mert idén egy fillért sem kaptunk oktatásra. Most a gazdasági válságra hivatkoznak, de a valódi ok valószínűleg egész máshol keresendő.
– Akkor hogyan teremtik elő az oktatáshoz szükséges anyagi hátteret?
– Saját erőből vagyunk kénytelenek megoldani.
– Az anyaország nem segít ebben?
– Mi az anyaországtól elsősorban nem anyagi segítséget várunk, hanem lelki, erkölcsi támogatásra lenne szükségünk.
– És ezzel hogyan állunk 2009-ben?
Kérdésemet kis szünet követte, majd Kovács Zoltán hörpintett egyet a kezében lévő pohárból, és úgy formálta szavait, mint aki nem szívesen mondja, amit mond, de mégis szeretne válaszolni.
– Tudja, volt az a népszavazás 2004. december 5-én. Akkor egy darabig nem volt ember, akinek lett volna kedve átlépni az anyaország határát. Néhány évvel az után, hogy a németek újra egyesültek, nekünk, magyaroknak azok fordítottak hátat, akikről sohasem gondoltuk volna. Azok a magyarok, akiket egy térképre berajzolt piros vonal választ csak el tőlünk, de mielőtt ezt a vonalat berajzolták, egy nemzet, egy kultúra, egy nép voltunk Nem tagadom, nem erre számítottunk. És ez bizony ma is sokszor eszünkbe jut még.
– A seb még mindig ugyanúgy fáj, vagy be tud gyógyulni egyszer?
– Azt hiszem, már begyógyult, de a nyoma örökre megmarad. Tudjuk, hogy akkor sem a nemzeti érdekek bajnokai voltak hatalmon, de azért túl sok embert tudtak maguk mellé állítani. Reméljük többet ez nem fordulhat elő. Különben mi már eléggé hozzá szoktunk, hogy csak magunkra számíthatunk. Most további reményeket ad, hogy a közös cél érdekében sikerült valamiféle megegyezésre jutniuk a romániai magyaroknak. Így bizakodva nézünk a jövőbe. És ha meghívtok – váltott át tegeződésre – szívesen eljövünk jövőre is.
Mészáros Tibor
Először a testvérvárosi kapcsolatról kérdeztem Kovács Zoltánt.
A polgármester kérdésemre elmondta, a magyar főváros XVI. kerülete és Érmihályfalva között három éve létezik a testvérvárosi kapcsolat. Mindig nagy örömmel jönnek kerületünkbe, amit megkönnyít az is, hogy viszonylag kicsi a távolság Érmihályfalva és a XVI. kerület között. Budapesttől 220, Debrecentől mindössze 35 kilométerre van a lakóhelyük. A település lakosságának nyolcvan százaléka magyar. Így ezen a településen mindig érvényesül a magyar akarat.
– Mekkora küldöttséggel érkeztek a Kertvárosi Vigasságokra?
– Negyvenhárom fővel jöttünk, ebből huszonöt fő a Nyíló Akác táncegyüttes tagja, a többiek önkormányzatunk dolgozói.
– Küldöttségük nagy része fiatal. Hogyan élnek most a fiatalok az önök településén?
– Jelenleg mintegy kétezer diák él Érmihályfalván, ennek nyolcvan százaléka minden tantárgyat magyar nyelven tanul. Talán az anyaország közelsége is szerepet játszik abban, hogy nálunk a nyelvhasználatot nem fenyegeti veszély.
– Az állam milyen mértékben támogatja az oktatást?
– Az állami támogatás semmilyen mértékegységgel nem mérhető, mert idén egy fillért sem kaptunk oktatásra. Most a gazdasági válságra hivatkoznak, de a valódi ok valószínűleg egész máshol keresendő.
– Akkor hogyan teremtik elő az oktatáshoz szükséges anyagi hátteret?
– Saját erőből vagyunk kénytelenek megoldani.
– Az anyaország nem segít ebben?
– Mi az anyaországtól elsősorban nem anyagi segítséget várunk, hanem lelki, erkölcsi támogatásra lenne szükségünk.
– És ezzel hogyan állunk 2009-ben?
Kérdésemet kis szünet követte, majd Kovács Zoltán hörpintett egyet a kezében lévő pohárból, és úgy formálta szavait, mint aki nem szívesen mondja, amit mond, de mégis szeretne válaszolni.
– Tudja, volt az a népszavazás 2004. december 5-én. Akkor egy darabig nem volt ember, akinek lett volna kedve átlépni az anyaország határát. Néhány évvel az után, hogy a németek újra egyesültek, nekünk, magyaroknak azok fordítottak hátat, akikről sohasem gondoltuk volna. Azok a magyarok, akiket egy térképre berajzolt piros vonal választ csak el tőlünk, de mielőtt ezt a vonalat berajzolták, egy nemzet, egy kultúra, egy nép voltunk Nem tagadom, nem erre számítottunk. És ez bizony ma is sokszor eszünkbe jut még.
– A seb még mindig ugyanúgy fáj, vagy be tud gyógyulni egyszer?
– Azt hiszem, már begyógyult, de a nyoma örökre megmarad. Tudjuk, hogy akkor sem a nemzeti érdekek bajnokai voltak hatalmon, de azért túl sok embert tudtak maguk mellé állítani. Reméljük többet ez nem fordulhat elő. Különben mi már eléggé hozzá szoktunk, hogy csak magunkra számíthatunk. Most további reményeket ad, hogy a közös cél érdekében sikerült valamiféle megegyezésre jutniuk a romániai magyaroknak. Így bizakodva nézünk a jövőbe. És ha meghívtok – váltott át tegeződésre – szívesen eljövünk jövőre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése