A nyári kánikula, a vakáció valahogy a kevésbé komoly dolgok irányába tereli a figyelmünket. Kerületünk hazafias érzelmű polgárai azonban részt vehettek egy nagyon is komoly rendezvényen a mátyásföldi Turul emlékműnél július utolsó napján fél hétkor. A Déli Harngszó Baráti Kör Petőfi Sándor eltűnésének százhatvanadik évfordulóján emlékezett a nagy költőre, a legendára, és ennek ürügyén a tisztességét és erkölcsét napjainkban végleg elvesztő hazáról is esett néhány szó.
Mészáros
Dr. Onyestyák György, a Déli Harangszó Baráti Kör elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk Petőfi Sándor közéleti szerepét arra a bizonyos sorsfordító 1948-as március 15-ére szűkíteni. Pedig a költőnek örökbecsű irodalmi munkásságán kívül egész élete példa értékű a Talpra magyartól a hősi halálig. Példa értékű az elvekhez, a hazáh
oz, a szabadsághoz való abszolút következetes hűsége, akár az emberélet árán is. Élete történetében nem találunk egyetlen megtorpanást sem, ami a mai, ellentétes elveket valló pártok között lelkifurdalás nélkül ingázó politikusaink többségének viselkedéséből sajnálatosan hiányzik. Ma már hozzászoktunk a nagy túlélők elvtelen váltásaihoz, a „na és?” filozófia elterjedéséhez. Pedig az idegen érdekeket szolgálókkal, a pénzzel történő gyarmatosítás kiszolgálóival, a haza kiárusításával és az emberek terheinek végletekig fokozásával terhelt kis hazánknak soha nem volt nagyobb szüksége a haza érdekeit hajlíthatatlan következetességgel szolgáló egyéniségekre, mint napjainkban. Olyanokra, mint Csaba, Szent László, Mátyás király, vagy Petőfi Sándor.
Nem feltétlenül kell azonban a távoli történelmi múltba visszanyúlnunk, ha legendás elődök példamutatásából szeretnénk erőt meríteni. Hiszen néhány idősebb mátyásföldi polgár még személyesen is találkozhatott Maderschpach Viktorral, aki megalkuvás nélkül illeszthető a nagy hazafias legendák sorába.
A turul emlékműnél unokája, Lacsny Péter idézte fel a nagy hazafi alakját. Maderschpach Viktor szintén azok közé tartozott, akiknek a haza léte, boldogulása előbbre való volt személyes sorsuknál. A sebesülést is, amely később halálát okozta, Erdély visszafoglalásánál szerezte, ahova már nagy érdemekkel a háta mögött, hazafias kötelességérzete vezette. (Nagyon lerövidített története olvasható a www.kimaradt.blogspot.com 2008 novemberi bejegyzései között).
Mi, a XXI. század gyermekei azonban valahogy elgyávultunk. Tétlenül nézzük, ahogy tönkre megy az ország, ahogy kiárusítják, ahogy az orrunknál fogva vezetnek minket, és nosztalgiával gondolunk az elszalasztott lehetőségre, amit Antall József miniszterelnök híresen keserű mondata így foglalt össze: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. De nem csináltunk és meg is lett az eredménye. Így ma régi dicsőségünk romjain még nagyobb tisztelettel nézhetünk azokra, akik elvhűen, tántoríthatatlanul, következetesen, akár az életük árán is szembe szálltak a haza mindenkori ellenségeivel. Például a százhatvan éve eltűnt Petőfi Sándorra.
A megemlékezés ünnepélyességéről neves kerületi művészek és lelkes kerületi polgárok – köztük egészen fiatalok – gondoskodtak. Tóth János Liszt-díjas operaénekes lóháton ülve adta elő Arany János Lóra magyar, lóra! című művét, de az előadók között ott volt felesége, Várkonyi Szilvia is, csakúgy, mint Bán Imre, Györgyi Béla, Tóth Dominik, vagy a fiatalabb korosztályból Bobok Eszter. Felvételről a Kormorán és a Kárpátia együttes hazafias dalai szóltak, Végül pedig Kázmér József, a Corvini Domini egyesület elnöke szavalta el a Szózatot.
A rendezők pedig azzal a reménnyel vettek búcsút az ünnepség résztvevőitől, hogy a látottak és hallottak hozzásegítik a hallgatóságot ahhoz, hogy bennük is megfogalmazódjon végre Petőfi talán leghíresebb mondata: Talpra magyar!
Mészáros
Dr. Onyestyák György, a Déli Harangszó Baráti Kör elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk Petőfi Sándor közéleti szerepét arra a bizonyos sorsfordító 1948-as március 15-ére szűkíteni. Pedig a költőnek örökbecsű irodalmi munkásságán kívül egész élete példa értékű a Talpra magyartól a hősi halálig. Példa értékű az elvekhez, a hazáh
oz, a szabadsághoz való abszolút következetes hűsége, akár az emberélet árán is. Élete történetében nem találunk egyetlen megtorpanást sem, ami a mai, ellentétes elveket valló pártok között lelkifurdalás nélkül ingázó politikusaink többségének viselkedéséből sajnálatosan hiányzik. Ma már hozzászoktunk a nagy túlélők elvtelen váltásaihoz, a „na és?” filozófia elterjedéséhez. Pedig az idegen érdekeket szolgálókkal, a pénzzel történő gyarmatosítás kiszolgálóival, a haza kiárusításával és az emberek terheinek végletekig fokozásával terhelt kis hazánknak soha nem volt nagyobb szüksége a haza érdekeit hajlíthatatlan következetességgel szolgáló egyéniségekre, mint napjainkban. Olyanokra, mint Csaba, Szent László, Mátyás király, vagy Petőfi Sándor.Nem feltétlenül kell azonban a távoli történelmi múltba visszanyúlnunk, ha legendás elődök példamutatásából szeretnénk erőt meríteni. Hiszen néhány idősebb mátyásföldi polgár még személyesen is találkozhatott Maderschpach Viktorral, aki megalkuvás nélkül illeszthető a nagy hazafias legendák sorába.
A turul emlékműnél unokája, Lacsny Péter idézte fel a nagy hazafi alakját. Maderschpach Viktor szintén azok közé tartozott, akiknek a haza léte, boldogulása előbbre való volt személyes sorsuknál. A sebesülést is, amely később halálát okozta, Erdély visszafoglalásánál szerezte, ahova már nagy érdemekkel a háta mögött, hazafias kötelességérzete vezette. (Nagyon lerövidített története olvasható a www.kimaradt.blogspot.com 2008 novemberi bejegyzései között).
Mi, a XXI. század gyermekei azonban valahogy elgyávultunk. Tétlenül nézzük, ahogy tönkre megy az ország, ahogy kiárusítják, ahogy az orrunknál fogva vezetnek minket, és nosztalgiával gondolunk az elszalasztott lehetőségre, amit Antall József miniszterelnök híresen keserű mondata így foglalt össze: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. De nem csináltunk és meg is lett az eredménye. Így ma régi dicsőségünk romjain még nagyobb tisztelettel nézhetünk azokra, akik elvhűen, tántoríthatatlanul, következetesen, akár az életük árán is szembe szálltak a haza mindenkori ellenségeivel. Például a százhatvan éve eltűnt Petőfi Sándorra.
A megemlékezés ünnepélyességéről neves kerületi művészek és lelkes kerületi polgárok – köztük egészen fiatalok – gondoskodtak. Tóth János Liszt-díjas operaénekes lóháton ülve adta elő Arany János Lóra magyar, lóra! című művét, de az előadók között ott volt felesége, Várkonyi Szilvia is, csakúgy, mint Bán Imre, Györgyi Béla, Tóth Dominik, vagy a fiatalabb korosztályból Bobok Eszter. Felvételről a Kormorán és a Kárpátia együttes hazafias dalai szóltak, Végül pedig Kázmér József, a Corvini Domini egyesület elnöke szavalta el a Szózatot.
A rendezők pedig azzal a reménnyel vettek búcsút az ünnepség résztvevőitől, hogy a látottak és hallottak hozzásegítik a hallgatóságot ahhoz, hogy bennük is megfogalmazódjon végre Petőfi talán leghíresebb mondata: Talpra magyar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése