(A nekrológ megjelent, de az első öt sor nélkül. Ez itt a teljes változat.)
Amíg a mátyásföldi ablakok mögül a karácsonyfákról az ünnep tarka fényei mosolyogtak ránk, mi pedig a csillogás mögé boldog gyerekkacagást, és a felnőttek egymás kezét kereső békés szeretetét képzeltük azt gondolva, mindenki a karácsonynak örül, a Mészáros József utca egyik házába a gyász sötét csendje költözött. Hatvanhat éves korában elhunyt Vass László intarziakészítő, a kerületi művészvilág közismert Vaslacija.
Sokan ismerték, de jól csak kevesen. Mert nem volt dicsekvő, sőt megvetette a hencegőket. Így aztán kevesen tudták róla, hogy Vajdaságban született 1943-ban. Majd érettségi után arról álmodott, hogy orvos lesz, és embereket fog gyógyítani. Az egyetemen azonban sziklaszilárd igazságérzete és hajlíthatatlansága egy rendszerellenes szervezkedésbe sodorta, amiért három év börtönt kapott, és orvosi álmait örökre eltemethette.
A börtönben ismerkedett meg az intarziakészítés fortélyaival, ami aztán sírig tartó szerelemmé vált. Az Iparművészeti Vállalat a világ minden tájára eljuttatta zsűrizett alkotásait. Később, 1980-ban ő maga is eljutott Canadába, ahol egy olasz mestertől a restaurálás alapjait sajátította el, majd 1986-ban Afrikába, ahol a maroken és az iszlám technikával ismerkedett meg.
Az 1993-as év azután kegyetlen fordulatot hozott Vass Laci életében. Bal oldala visszafordíthatatlanul megbénult. Ezután már semmi nem volt a régi, de csodálatra méltó akaratereje arra ösztönözte, hogy az intarziakészítést ne hagyja abba. Ezt követően egy kézzel kellett csinálnia mindazt, amit addig két engedelmes kéz tíz ujjával hozhatott létre. A munka ettől kezdve folyamatos harc volt, Laci a saját teste foglyaként küzdött az alkotással, az alkotásért. Ám nem sikertelenül, mert felsorolhatatlan a díjak és elismerések száma, ami a küzdelem eredményeképpen talán némi elégtételt nyújtott számára. Számtalan aranyérem, első helyezés, különdíjak, életműdíj, közönségdíj, az év embere cím, egy kötetre való oklevél, közel 30 újságcikk, 6 TV-riport, és 9 rádióriport készült munkásságáról. A művészi munkája mellett emberi tartása is feltűnt az illetékeseknek, így politikai és emberi következetességéért 2006-ban a "Haza Hőse", valamint "Helytállásért” kitüntetést vehette át a köztársasági elnök kezéből, hogy otthon a vitrinbe tehesse a már korábban kiérdemelt Hazáért Emlékérem mellé. A kerületi önkormányzat pedig 2008. március 15-én a „Kerületért” kitüntető címet adományozta Vass Lászlónak. És ez csak az elismerések kisebbik, leginkább kirakatba kívánkozó része.
Ő ezzel a rengeteg elismeréssel sohasem dicsekedett. Azt tudtuk róla, hogy 2000-től tagja a Templomos Lovagrendnek, de az már csak igen szűk körben volt ismert, hogy néhány éve a rend egyik vezetőjét tisztelhettük benne. És azt sem verte soha nagydobra, hogy lovagi fogadalmához hűen rendszeres gyűjtéseket szervez, és személyesen kézbesíti az adományokat a rászoruló határon túli családoknak – a szülőhely iránti tiszteletből a vajdaságiaknak.
Laci mindig a szemébe nézett annak, akivel beszélt. Őt sohasem lehetett rajtakapni azon, hogy valakinek a háta mögött mást mondana, mint amit szemtől szembe. Amit ígért, mindig betartotta. Parancsolóan egyenes jelem volt, tele tisztességes akarattal, és a bajokra csak legyintő vidámsággal, töretlen élni akarással. Meggyőződésem, hogy tavaly ősszel, amikor a leletek már nem voltak teljesen megnyugtatóak, csak viccnek szánta azt a mondatot, hogy „aztán valami rendes nekrológot írjál ám, ha meg találnék halni, ne olyat, amin a vénasszonyok sírnak”! Majd beült a kocsijába és a jó kezével a kormányba kapaszkodva szélsebesen megfordítva az autót, még kajánul rám kacsintott, jelezve, csak tréfa volt, ő sem gondolta komolyan.
Most mégis itt állunk szomorúan, a történtektől megrendülten, saját létünk múlandóságával is szembesülve. De már semmi mást nem tehetünk, mint kézbe vesszük a fényképét, a szemébe nézünk úgy, ahogy tőle tanultuk, és nem kétséges, hogy emlékét örökre megőrizzük. Már sohasem kérdezhetem meg, ilyen nekrológra gondolt-e, de azt hiszem, vagyunk jónéhányan, akiknek gombóc van a torkunkban, amikor egy nagy sóhaj kíséretében nekiveselkedünk az utolsó mondatnak: Laci, nyugodj békében!
Mészáros Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése