Kati néni

Amikor az ötvenes évek vége felé, úgy hat-hét éves korom körül szüleim már nekem is megengedték, hogy csatlakozzam utcánk népes gyerekcsapatához hunyót, fogócskát, vagy bármi olyat játszani, amitől a poros mátyásföldi utcán töltött nap végére alig látszottunk ki a koszból, gyakran láttunk egy asszonyt befordulni a sarkon a HÉV megállója felől. Sokszoknyás, dísztelen, majdnem feketén kék hétköznapi népviseletben, fején, sötét kendő, mindkét kezében tehertől meg-meg nyikorduló vesszőkosár, hátán súlyoktól nyöszörgő puttony, és ment végig a utcán. Némelyik kapunál megállt, bekiáltott, vagy a kutyaugatására jöttek ki a háziak, hiszen csengő is alig volt akkortájt, akárcsak ép kerítés. Sietve kihozták a szárazkenyeret, amit ő gyakorlott mozdulatokkal rendezte puttonyába. Célszerűen, hogy sok férjen. A szárazkenyér érték volt, kellett otthon a disznóknak. Cserébe tejfölt, tojást, babot, csirkét adott a kosárból, megvárta, míg megkapja a pénzt, köténye alá rejtette és már ment is tovább a következő házhoz, a következő utcába. A legrövidebb úton, mindig célszerűen.

Aztán eljött a tél, az utca nyári népét bezavarta a szobába. Akkor még jégvirágot rajzolt a rosszul fűtött lakások ablakaira a fagy, és mi azon keresztül láttuk az asszonyt a puttonnyal, a kosarakkal, ahogy a metsző, havas széltől kissé elfordítva arcát, rótta aznapi útját. És jött minden héten. Egyszer mínusz 22 fok volt, a hideg miatt iskolába sem jártunk pár napig. De Kati néni – így hívta felnőtt és gyerek a tejfölös asszonyt – akkor is befordult az utcasarkon. Nagymamám összecsapta kezeit. Kati néni, ilyen hidegben nem is vártuk – szakadt ki belőle a csodálkozás, mire ő csak ennyit mondott: ígértem, hát jöttem.

Amikor továbbment, minden lépésre megcsikordult csizmája alatt a fagy. Nem időzött sokat sehol. Haszonnal kellett járni, leülni nem jutott idő. Otthon sok volt a munka, hazaérni is sok időbe telt, a napok meg mindig rövidek, hát menni kellett.

Újra tavaszodott, majd megint tavaszodott, rakódtak egymásra az évek, egymás után vált idejétmúlt lommá a sok naptár, de Kati néni jött. Minden héten rendületlenül. A népviseletet már kezdték elhagyni a népek, elvárta a korszerűséget a Párt, de Kati néni nem változtatott. Őrizte a hagyományt.

Utcánk egykor apró népe kezdett felcseperedni. A nagyobb fiúk közül egyik másik már lányok után leselkedett, a gömbölyödő lányok már fiúkkal sétálgattak. A léckerítéseket először csak kijavították az emberek, majd kőre, vasra cserélték, a házak megcsinosodtak. Aztán autók álltak már egyre több helyen. De csütörtökön, ha megállt a félkilences gödöllői – a HÉV-et hívta így mindenki –, leszállt róla Kati néni és befordult a sarkon. Népviseletben puttonnyal, két kosárral. Később már mindenki tévét nézett, Tell Vilmost, Táncdalfesztivált, Tenkes kapitányát, és mindenhol bojler adta a melegvizet. Csak Kati néni rótta télen-nyáron ugyanúgy az utcákat, mint régen. Népviseletben, puttonnyal, gyalogosan, görnyedve a cipekedéstől. Jött, mert várták.

Úgy tudtuk, hogy épül a szocializmus, de Kati néninek ez nem volt konkurencia. Az ő csirkéje, tejföle, túrója, babja jobb ízű volt, mint a boltok polcairól való. Évszázados hagyomány volt benne.

Az én életem úgy alakult, hogy tizenhét évre elköltöztem a szülői háztól. Házasság, család, gyerek munka. Mire a sors tizenhét év után ismét visszaterelt gyermekkorom utcájába, a világ akkorát változott hogy már rá sem lehetett ismerni. Idestova már tíz éve élek itt újra. Sajnos ritkán gyalogolok, de egyszer egy csütörtöki napon pont akkor jártam a hévmegálló felé, amikor megállt a félkilences gödöllői, és leszállt róla Kati néni. S amíg mellette egy csitri éppen mobilját szorongatva hívta a mamáját, Kati néni ott állt a járdán népviseletben, két kosárral, hátán a puttonnyal.

Egy pillanatra még gyerekkorom illatait is újra éreztem, és viszontláttam a léckerítéses, poros utcát.

– Kati néni, hát maga még midig...?

– Mi mást csinálnék, hát várnak! – és láttam, hogy megismert.

– Még mindig csirke, tejföl, bab, dióbél?

– Tejföl már nem, az nagyon munkás.

– Ha meg nem sértem, hány éves Kati néni?

– Hetvenkilenc – mondja, s egy megfegyelmezett grimasz rándul az arcára, miközben igazít a puttonyon – már kicsit nehéz. Negyvenhat óta járok. Akkor vezették be az új magyar forintot. Hatvanegy éve. Minden csütörtökön – mondja, majd mint aki már túl sok időt vesztegetett, indult is tovább, oda, ahol ezúttal is várták. Biztosra vehetik, hogy jön. Ha fúj, ha fagy, jön, mert megígérte. És ez erősebb az írott szerződésnél.

Utána szaladok. Még néhány dolgot szeretnék megtudni, de nem nagyon ér rá válaszolni, mert a féltizenkettes gödöllőit hazafelé el kell érni. Csevegni nincs idő. Haszonnal kell élni.

– Legalább a nevét, Kati néni a teljes nevét...?

Csak úgy menet közben szól hátra:

– Klementné vagyok a férjem után. Pont húsz éve halt meg, azóta nekem nagyon rossz – és elfordítja arcát, hogy ne lássam, de érzem, párás lesz a szeme.

Úgy három óra múlva dolgom végeztével jövök visszafelé, s megint meglátom. Fáradtan leül a HÉV-megálló padjára. Úgy látszik ő is végzett. Aztán fölszáll a féltizenkettes gödöllőire. Még másfél óra utazás és otthon lesz Ikladon.

Hogy van-e családja, van-e valami szórakozása, öröme, senki nem tudja. Hogy volt-e beteg valaha is, arról sem tudunk. Hogy teljes nevét korábban kérdezte-e már valaki, azt sem tudjuk. Hiszen beszélni nem jutott idő, haszonnal kellett élni. Menni kellett, mindig menni.

Amióta újra találkoztam Kati nénivel, a fél kilences gödöllőihez – ami azóta már nyolc negyvenes – megváltozott a viszonyom. Gyanakodva nézem, ha feltűnik. Félek, hogy egy napon cserben hagy. Félek, hogy egyszer, hatvanegy év után Kati néni nélkül fog megállni. Nem száll le róla puttonyával és a két súlytól nyöszörgő kosárral. Mert akkor valami javíthatatlanul eltörik, visszahozhatatlanná válik, megsemmisül. Valami, ami a mobiltelefonok, a házimozik és DVD-k világában roppant korszerűtlen, de mégis nagyon hiányzik majd. Valami amit a plázákban kóborló hotdogevő, kólaívó nemzedék – mellesleg ők soha nem ehettek igazi házi tejfölt – már meg sem ért.

Hát Isten éltesse sokáig, Kati néni!

Hat évvel később:

Elment Kati néni

A tél vége mindig megszaporítja a fejfákat a temetőben. A hideg téli monoton egyformasága, a barátságtalan időjárás, a szürke, fénytelen napok végtelennek tűnő ismétlődése rosszkedvűvé teszi az embert. Csak várjuk a tavaszt, de az csak nem akar megérkezni. Ilyenkor bizony az idős emberek közül sokan már nem tudják megvárni, hogy kinyíljon az első hóvirág. Elfogy a test ereje, elfogy a lelkierő, elfogy az élet.

Ha egy-egy országosan ismert név kerül a gyászhírek közé, a sajtó kellő terjedelemben foglalkozik az elhunyt életútjával, felsorolják érdemeit, és méltóképpen megemlékeznek róla. Tegyünk most kivételt, és emlékezzünk meg egy olyan emberről, aki nem szerzett országos hírnevet, nem vitt véghez világraszóló cselekedetet, de Mátyásföldön mégis sokaknak lett párás a szemük, amikor értesültek arról, hogy elment Kati néni.

Ki is volt hát a mátyásföldiek Kati nénije?

Először – kimondani is sok – 1946-ban szállt le a mátyásföldi HÉV-megállóban, puttonnyal a hátán, és két súlytól nyöszörgő fonott kosárral a kezében. Abban az évben, amikor az elértéktelenedett pengőt az új magyar forint váltotta föl. Egy évvel a II. világháború befejezése után. Néhány ikladi asszonnyal együtt a megélhetést keresve élelmiszert kínáltak a háborúból éppen talpra állni próbáló lakosságnak. Tejfölt, túrót, tojást, hurkát, kolbászt, csirkét, babot, zöldséget hoztak a nehéz puttonyokban és kosarakban, amelyek hazafelé pedig szárazkenyérrel teltek meg, hogy legyen mit adni a disznóknak. Teltek múltak az évek, a többiek lassan elfogytak Kati néni mellől, de ő minden csütörtökön leszállt a fél kilences gödöllői hévről, sietve végigjárta az addigra már állandósult vevőkörét, majd a féltizenkettes HÉV-vel már ment is hazafelé. Mindig sietve, hiszen haszonnal kellett élni, a munka sok volt, az idő meg kevés. Haszontalan beszélgetésekre nem volt lehetőség, mert otthon, Ikladon is várta a számtalan tennivaló a ház körül. Így aztán a keresztnevén kívül semmit sem tudtunk róla. Közben az ország kezdett talpra állni, üzletek nyíltak, közért hálózat látta el a lakosságot, de Kati néninek ez nem jelentett konkurenciát. Az általa szállított élelmiszerekben évszázadok falusi hagyományának íze rejlett. A közértek nem versenyezhettek vele. És Kati néni csak jött minden csütörtökön. Lehetett 30 fokos meleg, vagy metsző téli fagy, csütörtökönként néhány perccel fél kilenc után befordult a sarkon. Háta kissé meghajlott a nehéz puttony alatt, kezében nyöszörgött a súlytól a kosár, de semmi sem volt biztosabb, minthogy Kati néni megérkezik. Múlt az idő, változott a világ, a népek elhagyták a népviseletet, de Kati néni továbbra is fejkendőben, és abban a nagyon sötétkék ikladi népviseletben érkezett meg minden héten, amilyenben megismertük. Aztán már nem is évek, hanem évtizedek teltek el, arcára barázdákat vésett a rohanó idő, de ő csak jött, és teljesítette, amit ígért. Nála az adott szó többet ért, mint egy szerződés. Ha csütörtöki napra ébredtünk, a gödöllői HÉV nem érkezhetett nélküle. Továbbra sem tudtunk róla semmit. Van-e családja, volt e beteg életében, van-e valami öröme az örökös munka mellett? Csak jött, sietve átadta a portékát, célszerűen elrendezte a szárazkenyeret, hogy sok férjen, és már sietett is, hogy elérje a HÉV-et hazafelé. Egyszer 2006-ban, amikor megállt egy szusszanásra a kapunk előtt, kérdésemre elmondta, hogy Klementnének hívják hetvenkilenc éves, húsz éve halt meg a férje, és azóta neki nagyon rossz. Majd szétmorzsolt egy könnycseppet, és már emelte is a vállára a puttonyt. Úgy, mint aki a sok beszéddel túl sok haszontalanságot engedett meg magának, és már ment is tovább.

Már azóta is eltelt újabb hat év, a világ nemhogy megváltozott, hanem egy teljesen új, barátságtalan világ vert gyökeret, az internet, a plázák, a mobiltelefonok, és energiaitalok világa, de Kati néni még mindig népviseletben, puttonnyal a hátán járt-kelt a világban. Kissé értetlenül pislogott, amikor egy csitri valami mobilon, vagy min az anyukáját hívta, meg nagyon megcsodálta, hogy a fényképezőgép hátlapján, azonnal viszontlátta a saját képét.

Aztán egy napon a félkilences gödöllői nélküle érkezett. Csak a hír jött helyette: Kati néni gyengélkedik. Az Ikladon vele egy utcában lakó lánya vette magához. Alig töltött néhány napot új otthonában, azt a házat, amiért férjével egy életen át együtt dolgoztak, és most kényszerűségből üresen hagyott, gazemberek feltörték és kifosztották. Ez nagyon megviselte. Néhány héttel ezelőtt még segédkezett a családi disznóvágásnál, majd hirtelen meghalt.

Kati néni távozása sokunknak jóval több egy egyszerű halálesetnél. Vele egy életforma, egy letűnt, de nosztalgiát ébresztő, küzdelmes, mégis emberi léptékű világ tűnt el valószínűleg örökre.

Kati néni hiányozni fog.

Mészáros Tibor

Egy legenda vége

Mazur Ernő

2011. úlius 11-én elhunyt Mazur Ernő, az Ikarus gyár fénykorának egyik kiemelkedő személyisége.

Amilyen elismert márkanév volt az Ikarus busz a nagyvilágban, ugyanolyan jól csengett Mazur Ernő neve a gyár falain belül.

Ernő bácsi már akkor Ikarus-os volt, amikor még nem is így hívták a gyárat. Tizenhat évesen szegődött el az apai példát követve az Uri testvérek üzemébe, amely azután Mátyásföldre költözve a világhírű Ikarus gyárrá nőtte ki magát. Rendkívüli kreativitása gyorsan az átlag fölé emelte. Ezért általában ő vezette azt a csapatot, amelyik a Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatott autóbuszokat a kiállításra felkészítette, hogy aztán a hazai megbecsültségen túl nemzetközi elismerést, és messze a határainkon túli piacokat is hozzon a gyárnak. Akkor élte a gyár fénykorát, azidőtájt az Ikarus busz világszerte keresett gépjárműnek számított.

Mazur Ernő neve egyet jelentett a szakértelemmel. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik még inasként tanulta a szakmát a mestertől, és amit fémlemezből elő lehetett állítani, azt ő létre is tudta hozni. A gyáron belül csak „lemezcsászárnak”, vagy „lemezszobrásznak” hívták.

Minden gyári vezető hozzá vitte saját autóját, ha kissé megnyomta, megkarcolta, vagy akár rommá törte. Ha javítható volt, Ernő bácsi újjá varázsolta. Fiatal korában, amikor nálunk még nem lehetett autót kapni, egy Volkswagen alvázra csupasz vaslemezből saját kezűleg készített karosszériát, ami akkoriban nagy feltűnést keltett. A karosszéria volt a szakterülete, de azért szégyellte volna, ha valamilyen motorikus hibával szerelőhöz kellett volna fordulnia.

Szakértelmének köszönhetően hat évig volt iraki külszolgálaton, amit párttagság nélkül kevesek mondhattak el magukról. A pártkönyv hiánya később okozott is némi zavart a Parlamentben, amikor Losonczi elvtárs egy nagy ünnepségen az ország minden pontjáról összehívott, elismerésre váró dolgozó mellett Ernő bácsinak a munkaérdemrend bronz fokozatát nyújtotta volna át, ám ott, a kupolateremben derült ki, hogy közülük ő az egyetlen kakukktojás, mert nem párttag. Megpróbálták ott azonnal „soraikba fogadni” de ő nem állt kötélnek.

Negyvenegy évig dolgozott az Ikarusban. A gyárnál jobban csak a családját szerette. Unokájához, Zoltánhoz különösen szoros kapcsolat fűzte, aki ezt azzal hálálta meg, hogy amikor a nagypapa már segítségre szorult, a szerető családtagok közül ő tett legtöbbet azért, hogy a körülmények még emberhez méltóak maradjanak. Mindent félre téve ápolta őt, és természetesen az utolsó pillanatban is ott állt a betegágya mellett.

Mazur Ernő augusztusban lett volna 89 éves. Halálával az Ikarus-legenda egyik utolsó szemtanúja távozott. Nyugodjék békében!

Sárkány égi tavon

A Szárnyas Sárkány, az utcaszínházak fesztiválja közel két évtizede minden nyáron sok érdeklődőt vonz Nyírbátor főterére. Lapunk munkatársa, Széman Richárd tizennyolcadszor töltötte be a fesztivál-fotográfusi tisztséget, ám ezúttal mások művészetének megörökítőjéből a helyiek figyelmessége folytán ünnepeltté lépett elő.

Mészáros Tibor

Széman Richárdot mindig megállították az utcaszínházak produkciói. Szerette a nem hivatásos színészek elkötelezett lelkesedését, elszántságát. Közelebbi kapcsolatba akkor került ezzel a világgal, amikor az újságíró-fotós iskolában vizsgamunkájához éppen ezt a kissé titokzatos, kissé takarásban lévő, de mindenképpen nagyon érdekes világot választotta témájául. A vonzalom a színjátszás e mostohagyermeke iránt azóta is megmaradt. Nem csoda hát, hogy kollégánk idén sem hiányzott a Szárnyas Sárkány fesztivál megnyitójáról, és az azt követő eseményekről.

Kémeri Attila, az Ördögszekér Bt. művészeti vezetője állt elő először azzal a gondolattal, hogy a tizennyolc év alatt felhalmozódott fotóanyagból egy kiállításra való válogatást kellene összeállítani. Az ötletet tett követte, szponzorokat szerzett a kiállítás költségeinek fedezésére, és idén már a fesztivál része volt az a fotókiállítás is, amely Sárkány égi tavon címmel nyílt meg a Szent Ferenc galériában.

A Szárnyas Sárkány fesztivál tehát az utcaszínházak nyári seregszemléje és találkozóhelye Nyírbátor főterén. A rendezvényhez a természetes díszletet a katolikus templom, a minorita kolostor és a csillogó vizű tó adja. A Szent Ferenc galéria pedig a templomot és a kolostort összekötő folyosó, amely igen alkalmas táblaképek kiállítására.

Széman kollégánk a kultúra fotósaként korábban megfordult már országos hetilapoknál, vagy olyan műhelyekben, mint a Maláta sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat, a Füstölgő, majd a Starface stúdió és a kerületi újságok. Az ezekből összeadódó sokéves tapasztalattal felvértezve talált rá arra a kifejezésmódra, amely a hagyományos fotózást egészítette ki az ízléssel alkalmazott számítógépes lehetőségekkel. Ebből teremtett olyan összetéveszthetetlenül egyéni stílust, amelyre már a hazai fotózás fellegvárában, a Mai Manó múzeumban is felfigyeltek. Ottani nagysikerű kiállításáról mi is beszámoltunk. Ezzel a kifejezésmóddal – a színpad körüli, és a színfalak mögötti élet mozzanatait megörökítő képeket a számítógép segítségével új környezetbe helyezve – egy olyan képi világot tár elénk, aminek főszereplője ugyan a színész, de témája nem az előadás, hanem a szereplők színpadon kívüli sorsa, és amiről csakis ez juthat eszünkbe: ízig-vérig művészi.

Egy rendhagyó kiállításhoz rendhagyó megnyitó is dukál. Az ORT-IKI utcaszínház titokban olyan megnyitót rendezett Széman Richárd és kiállítása tiszteletére, amelyben egy óriási fényképezőgép formájú doboz, élő angyalka, zsinóron vezetett pillangók, és végül a fényképezőgépből hirtelen előlépő kínai kisfiú játszotta a főszerepet, alaposan meglepve ezzel közönséget és kiállítót egyaránt.

Kollégánk kiállítása nagy feltűnést keltett, melynek további sorsa már a helyszínen hónapokra eldőlt. Így amíg az Erzsébetligeti Színházban mi, kerületlakók is megnézhetjük a képeket, türelmesen ki kell várnunk, amíg a kiállított anyag végigjárja az ország nagyvárosait, majd a déli határt átlépve Zentán, Szabadkán és Magyarkanizsán teszi ismertté a Széman nevet, és végül ennek a „turnénak” a végén talán hazaérkezik a XVI. kerületbe. De ne vonják össze a szemöldöküket, a sorrend nem Széman Richárdon múlik, hanem a szponzorokon. Ő csak arról tehet, hogy ilyen színvonalas anyagot alkotott.

Az emberiség bölcsője

                                                            A szerző, Hegedűs Sándor

A közeljövőben valószínűleg helyet kell szorítanunk egy új névnek azon a listán, amelyik a XVI. kerület országhatárainkon túl is ismert alkotóit sorolja fel. A kerületünkben lakó Hegedüs Sándor megírta első regényét, és ez olyan jól sikerült, hogy rögtön egy olyan kiadó vette gondozásba, amelyiknek Magyarországon kívül még négy európai országban vannak bejáratott útvonalai a könyvek terjesztéséhez.

Mészáros Tibor

Hegedüs Sándor építési vállalkozó, így foglalkozásából valószínűleg senki nem következtetne arra, hogy ígéretes irodalmi karrier előtt áll. Ez év májusában megjelent regénye, Az emberiség bölcsője azonban már annál inkább utal erre. Ennek bizonyítéka többek között az is, hogy az ausztriai székhelyű, többszörösen kitüntetett, és kifejezetten elsőkönyves tehetségek felkutatására szakosodott Novum kiadó azonnal igent mondott a könyv kiadására, hogy aztán Magyarország, Ausztria, Svájc, Németország és Spanyolország könyvpiacaira is eljuttassa felfedezettje regényét.

Hegedüs Sándor 42 éves. Mindig is érezte magában a hajlamot az írásra, és munka közben is sokszor forgat a fejében olyan gondolatokat, amelyek alkalmasak arra, hogy előbb utóbb egy könyv lapjain lássa viszont azokat. Az Emberiség bölcsője csak önálló műként az első kísérlet, mert egy antológiában néhány alkotótárssal közösen már szerepelt a neve.

Első regénye témájául sorskérdéseket is feszegető, globális problémát választott. Mélységesen felkavarta annak a híradásokból mindnyájunk által ismert eseménynek a következménye, amelyik 1994. április 6-án történt Ruanda fővárosa, Kigali reptere fölött. Az a repülőgép, amelyen két afrikai ország, Ruanda és Burundi elnökei utaztak, merénylet áldozata lett. Mindketten hutu származásúak voltak. Az esemény újra fellobbantotta az évszázados hutu-tutszi ellentétet, amely a XX. század egyik legvéresebb népirtásához vezetett.

Hegedüs Sándor ebbe az erőszak tobzódásának kitett környezetbe helyezi bele három fiktív szereplőjét. A regény a szerző szándéka szerint nem a történeti hitelességre törekszik, csak azt akarja bemutatni, az emberi faj ilyen kiélezett, fegyverek uralta helyzetekben milyen alacsony szintű gondolkodásra, milyen állatias cselekvésekre képes. Egyúttal emlékezteti az olvasót a világ, és benne az ENSZ közönyös tehetetlenségére, miközben az emberiség szégyenére Afrikának ez a része kilencven napig egy féktelen népirtás helyszínévé vált.

A regény a merénylet másnapján játszódik Afrikában, mai tudásunk szerint az emberiség bölcsőjében. Joseph Serrault fehérbőrű francia állampolgárként, Marie Turambe pedig szeretteiért aggódó őslakos nőként, anyjával és öccsével próbál menekülni a népirtás helyszínéről. Philip Dushabe viszont a sértett nép fia, a bosszú embere, fegyverrel a kezében áll a másik oldalon. E három embert ezen a napon egy helyre tereli a sors. E három ember helyébe képzeli magát a szerző, és helyettük, egyes szám első személyben, mintegy saját személyes élményeként meséli el ennek a borzalmakkal teli napnak a történéseit, az emberi méltóság, az élet, és a remény megsemmisülését.

A láttatásnak ez a formája szinte a képszerűségen is túlmutató erővel jeleníti meg a helyzeteket, szinte a helyszínen érezzük magunkat, és részeseivé válunk az eseményeknek.

A könyvet olvasva teljesen indokoltnak érezzük a kiadó érdeklődését, és kíváncsian várjuk a szerző további munkáit, amelyek már messze nem ilyen drámaiak. Sőt lesz bennük egy kis humor is, egy kis szex is, egy kis történelem is. Fejben már készen vannak, csak le kell írni őket.

Keresztelő

Napjainkban, amikor országos gond a népesség folyamatos fogyása, örömmel tudósítunk olyan eseményről, amelynek július 9-én a sashalmi Krisztus király templomban lehettek tanúi a meghívottak. Szöke István, a Néri Szent Fülöp iskola pedagógusa, és felesége Szőke Györgyi óvodapedagógus-hitoktató negyedik gyermeküket tartották keresztvíz alá, aki a történelmi Csaba keresztnevet kapta. Szőke István azzal lepte meg feleségét, hogy székely keresztelőt rendezett gyermekük számára. A szertartást az a Mohos Gábor atya tartotta, aki Sashalomról indult papi pályájára, és Erdő Péter bíboros érsek titkára, majd a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára lett. A boldog anyuka elmesélte még, hogy bár egyikük sem származik nagycsaládból, már házasságkötésükkor megbeszélték, hogy öt gyermeket szeretnének. Mi ott leszünk a következő keresztelőn is. M.T.

Habsburg Ottó Mátyásföldön

A hírügynökségek július 4-én repítették világgá a hírt: 98 éves korában a németországi pöckingi otthonában elhunyt dr. Habsburg Ottó, a Habsburg uralkodóház utolsó trónörököse. A tudós politikust nem csak Magyarországhoz, de a XVI. kerülethez, Mátyásföldhöz is kötötték hivatalos szálak.

Mészáros Tibor

Utolsó koronás királyunk, IV. Károly fia igazi európai világpolgár volt. Német, osztrák, magyar és horvát állampolgársággal is rendelkezett. Egyik utolsó nyilatkozatában valódi hazájaként mégsem ezek egyikét, hanem egész Európát jelölte meg. Korán, saját bevallása szerint már gyerekkorában megnyilvánuló politikai érdeklődése, idős korában is rendkívüli memóriája, a fontos európai nyelvek anyanyelvi szintű ismerete, a családi hagyományokkal együtt tették alkalmassá arra, hogy évtizedeken keresztül ott legyen az európai politika élvonalában, emberpróbáló háborús időkben és békeidőben egyaránt. Talán a sok nemzetet összefogó Monarchia eszméjét gondolta tovább, amikor kiállt egy egységes Európa létrehozása mellett, és évtizedekig dolgozott is ezért. Húsz évig, 1979-től 1999-ig volt tagja az Európai Parlamentnek. Kezdettől fogva támogatta Magyarország, Horvátország és Szlovénia csatlakozását az Európai Unióhoz.

Az 1991. november 26-án újjá alakult Corvini Domini egyesület elismeréssel figyelte azt a munkát, amellyel dr. Habsburg Ottó hazánk érdekeit képviselte az Európai Parlamentben. Így fogalmazódott meg Kázmér József felvetése alapján az elnökségben az az ötlet, hogy e tevékenység elismerése, és az egyesület nagyrabecsülésének kifejezéseképpen felkérjék Habsburg Ottót a Corvini Domini Ház- és Lakástulajdonosok Egyesülete tiszteletbeli elnöki posztjának betöltésére.

Amikor dr. Takács Ferenc, az akkori elnökség tagja megfogalmazta a meghívólevelet a nemzetközi hírű politikusnak, néhányan csak legyintettek, és csak mosolyogtak azon a naivitáson, hogy egy ilyen híres, elfoglalt ember akár csak válaszoljon is egy ilyen megkeresésre.

Nem nekik lett igazuk. Dr. Habsburg Ottó postafordultával egy rendkívül barátságos, udvarias válaszlevélben jelezte, hogy mivel gödöllői gyermekévei alatt gyakran kirándultak környékünkön, úgy érzi, földiek vagyunk, és zsúfolt beosztása ellenére is eleget tesz a meghívásnak. A megadott napon másodperc pontossággal érkezett fia, Habsburg György társaságában a találkozóra. A Corvini Domini udvarán a tiszteletére felsorakozott huszárok sorfala között vonult be a zsúfolásig megtelt székházba, majd közel kétórás előadásban agitált az Európai Unióba való belépés fontossága mellett. Akik már nem fértek be a székházba, azok az udvaron felállított hangszórókon keresztül hallgathatták a szóismétlések, szünetek és szótévesztések nélküli, élményszámba menő előadást. Ennek végeztével kérte fel Habsburg Ottót Kázmér József, az egyesület társelnöke arra, hogy vállalja el az egyesület tiszteletbeli elnökségét, aminek az elnök úr „boldog örömmel” tett eleget.

Így lett dr. Habsburg Ottó a mátyásföldi Corvini Domini egyesület tiszteletbeli örökös elnöke. Ezért van az, hogy azokat a XVI. kerületieket és mátyásföldieket, akik ezen az azóta is emlékezetes eseményen kezet foghattak a tudós politikussal, halálának híre egy kicsit mélyebben érinti, mint azokat, akik csak egy médiumokból ismert politikust tiszteltek benne. Arisztokratikus kisugárzása, fölényes tudása, tájékozottsága szerényen párosulva az átlagemberek közvetlenségével azt az érzést keltette bennünk, hogy akkor ott, a Corvini Domini kertjében láthattunk – József Attila szavait kölcsön véve – „fehérek közt egy európait”.

Egy ismeretlen ismerős

Sramkó Mihályt bizonyára sokan ismerik, hiszen legtöbbször ő vezeti a XVI. kerületi önkormányzat autóbuszát. Valószínűleg Cinkotán is sokan ismerik, hiszen születése óta ott él. Mégis nagyon sokan lesznek, akik ebből az írásból fogják megtudni, hogy Sramkó Mihály örökre elkötelezte magát a cigánydalok és a magyar nóta mellett.

Mészáros Tibor

Úgy kezdődött, hogy a szőke hajú, göndör cinkotai srácot már egészen fiatalon rabul ejtette Kovács Apollónia, a híres magyar nóta és cigánydal énekes művészete. A kis Misi addig-addig hallgatta a művésznő dalait, amíg egyszer csak úgy érezte, ő maga is elő tudna adni néhányat ezek közül. Be is nevezett a Ki mit tudra, véletlenül éppen abban az évben, amikor Gálvölgyi János is ugyanezt tette. Azonban ekkor még nem járt sikerrel.

Aztán jött a nagybetűs ÉLET, katonaság, munka, család, és egy kicsit távolabb került az énekléstől. A sors azonban a Honvéd Művészegyütteshez irányította, ahol gépkocsivezetőként a közismert Szalai Antal prímás cigányzenekarát szállította. Eljutott velük több külföldi nagyvárosba, többek között Rómába is. Ott szokása szerint koncert előtt besegített a mikrofonok beállításában. Egyszer éppen vidáman énekelt az egyik beállítandó mikrofonba, amikor egy arra vetődött római karmesternek feltűnt a hangja. Korábban az általa szállított zenészek már noszogatták, hogy tanuljon énekelni, de azt gondolta, csak udvariasságból mondják. Egy római karmester azonban, akinek semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy egy idegent megdicsérjen, az azért már bogarat tett a fülébe.

Beiratkozott hát az OSZK zenei stúdiójába, hogy elméletben is ismerkedjen egy kicsit a zene világával. Ez igen intenzív napi tanulást jelentett, amibe beletartozott az összhangzattan, beszédtechnika, színpadi mozgás, szolfézs, és a korrepetíció. Tanította őt az a Hegedűs Valér zongoraművész, és fia Hegedűs Szabolcs is, akik kerületünk pódiumain egyáltalán nem ismeretlenek. Végül az egyre alaposabb zenei ismeretek valahogy meghozták a fellépéseket is. Nótás Miska művésznéven megfordult már Solt, Eger, Balatonszemes, Szigetszentmiklós, Miskolc, Vác Hajdúböszörmény színpadain, sőt részt vett Erdélyban a Nóta olimpián, ahol bekerült az első tízbe. Érdekes epizódja pályafutásának, hogy társaival már kétszer vett részt Guiness rekordkísérletben, ahol egyszer 42 órát, egyszer pedig 52 órát kellett egyfolytában énekelniük a résztvevőknek. Egy emberre mintegy harminc perces folyamatos éneklés várt, de úgy, hogy a számok között három másodperc szünetet lehetett tartani, és ugyanennyi idő alatt kellett a harminc perc végén átadni a mikrofont a váltótársnak is, különben kizárták a csapatot a versenyből.

Közben Nótás Miskából Cinkotai Sramkó Mihály lett, és most ezzel a névvel próbál tovább menni a megkezdett úton. Közben sajnos főállása megszűnt, és csak a kerületi önkormányzatnál betöltött gépkocsivezetői állása maradt meg. Ez egyrészt rossz, másrész jó is, mert több ideje jut az éneklésre.

Sramkó Mihály tehát úton van. Ugyanakkor jól tudja, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ennek ellenére nem bánná, ha most már lakóhelyén sem csak az önkormányzati busz vezetőjeként, az uszodajáratok sofőrjeként, hanem a cigánydalok és magyar nóták avatott előadójaként is megismerné, és elismerné a kerület. Álmai netovábbja egy fellépés az Erzsébetligeti Színházban. Hogy ez megvalósulhat-e nem tudjuk.

Azt azonban biztosra vehetjük, hogy eggyel növekedett kerületünkben azoknak a száma, akik elkötelezett őrzői annak a hagyománynak, amit a népdalok és cigánydalok jelentenek.

Bolhapiac

Vidám és hasznos ötletet valósított meg a Corvin Művelődési Ház az Erzsébet-ligetben. Bolhapiacra hívta a kerület lakóit, hogy szórakozva lehessenek hasznosak egymásnak a résztvevők, hiszen a megunt, fölöslegessé vált holmik másnak hasznosak lehetnek. Olykor egyenesen kincsek. Ezért viselte a Kincses Liget büszke nevet a június 26-án megrendezett bolhapiac a színház előtti téren.

Mészáros Tibor

Dühös, fekete felhők alatt rakták ki portékáikat az első árusok a bolhapiac nyitásakor. Aztán szaporodtak a vevők, megteltek az asztalok is, az időjárás is jobbra fordult, így csakhamar igazi vásári forgatag keletkezett a Harmónia terem teraszán, és előtte a hatalmas ligeti fák alatt.

Ami neve ellenére nem szerepelt a bolhapiac kínálatban, az talán egyedül a bolha volt, hiszen a gyerekruhától a fényképezőgépig, a játéktól a díszkardig, az ékszerektől a festményig sok ezer apróság és méretes darab csalogatta a piaci hangulat kedvelőit. Önfeledt alkudozás, mérlegelés a pénztárca és a vágyak között, válogatás, nézelődés, ismerkedés, közös élmény egyszóval minden jelen volt, amit a piacban szeretni lehet.

A rendezők azonban nem érték be ennyivel. Küldetésüknek megfelelően szerettek volna egy kis kultúrát is becsempészni a piaci hangulatba. Ezért volt színpad is szakszerű hangosítással, ahol bárki felállhatott a világot jelentő deszkákra, és előadhatta azt a produkciót, amit eddig csak otthon, a fürdőszobában mert megkockáztatni. Ezzel a lehetőséggel azért elsősorban a gyerekek éltek. Ugyanakkor az árusítás körülményeiben is megköveteltek egy minimális kultúrát, hiszen minden eladónak be kellett jelentkeznie némi helypénz befizetése mellett, a földről árusítást pedig megtiltották. Ugyanakkor nem szerették volna, ha a piac kizárólag a pénzről szól. Persze korunk átkát, a pénzt nem lehet száműzni egy piacról, de jó, ha nem csak erről szól a rendezvény. Szólhat az élményről, amelyet az olcsóbb vásárlás jelenthet a vevőnek, a segítségnyújtás érzéséről, látva, hogy gyermekünk megunt, kinőtt ruhája másnak még jó szolgálatot tehet, az együtt töltött percekről, új ismeretségekről, egy kedves mosolyról, vagy akár egy jó ajándékról egy majdani születésnapra. Egyszóval egy néhány óráig tartó jó közérzetről, egy hasznosan, aktívan eltöltött délelőttről.

Ha mégis keletkezik némi bevétel a helypénzekből, annak pedig lesz helye a liget virágosításánál, vagy egy fülsértően elhangolódott zongora újrahangolásánál.

A június 26-i kedvező tapasztalatokat összegezve a Corvin Művelődési Ház alig várja, hogy a nyári szünetnek vége legyen, és újból megnyissa kapuit a bolhapiac. Sőt, meg sem várják az augusztus 8-i nyitást, már 6-án szombaton 9-13 óráig újból hívják az érdeklődőket a Kincses ligetbe a Kertvárosi bolhapiacra.

Augusztus 6-án a millió piaci árucikken kívül lesznek népi gyermekjátékok, táncház a Liget Táncakadémia közreműködésével, lesz árverés, kürtős kalács, langalló, és lesz színpad hangosítással, ahol bárki megmutathatja a benne rejlő tehetséget, az emberi kincset a Kincses Liget rendezvénysorozat augusztusi felvonásán.

Aki árusítani szeretne, 1000 Ft/négyzetméter helypénz ellenében megteheti bármilyen asztalról, állványról, egyedül a földről nem. Aki nem tud otthonról asztalt hozni, korlátozott számban bérelhet az 1000 forintos helypénzen felül plusz 500 Ft/asztal térítés ellenében.

Aki pedig ennyi vonzó lehetőség ellenére otthon marad, irigykedhet majd amikor a szomszédja a bolhapiaci élményeit meséli.

Nem csak tánctábor

 

A nyári iskolaszünet idejére a gyermekekfelügyeletének megszervezése önkormányzati feladat. Idén is működik a patinás János utcai központi napközis tábor, de van a kerületben egy-két olyan iskola, ahol a vakáció nem némította el a folyosókat. Az egyik ilyen intézmény a Herman Ottó általános iskola, ahol kézműves és tánctábor áll a gyerekek rendelkezésére.

Mészáros Tibor

A Herman iskola főbejáratán belépőket egy hosszú asztalon sorakozó luftballonfejű hadsereg fogadja. A lila lufifejek felett pedig egy kifeszített zsinegen ugyanannyi bohócálarc széles mosolya jelzi, hogy a vakáció vidám dolog. Ez az előző napi kézműves foglalkozás termése, melyet szorgos gyermekkezek hoztak létre.

A Herman iskoláról közismert, hogy feladatának tekinti a néptánc hagyományainak ápolását, továbbadását a falai közt tanuló gyerekek egymást követő generációinak. Ezt a törekvésüket kiterjesztik a vakáció idejére is. Mivel azonban reggeltől estig nem lehet táncolni, a napi programba beillesztettek olyan érdekes kézműves tevékenységeket, amelyekkel a gyerekek a korábbi évek tapasztalatai szerint szívesen töltik idejüket. E két alappilléren nyugszik az a tábor, amely egy 24-fős és egy 32 fős turnust fogadott, elsősorban az alsós tanulók közül.

A kézműves foglalkozást látogatásunkkor Jócsák Gáborné Julcsi néni és Szabóné Csutor Erika vezette. Ők árulták el a gyöngyfűzés titkait, ők mutatták meg, hogyan lehet hőre száradó gyúrmából kitűzőt készíteni, hogyan lehet balesetmentesen kezelni az ollót. Minden nap más kézműves tevékenység kerül sorra, amelyek bizony még felnőttek számára is érdekes lehetnek. A programban szerepel korongozás, papírmerítés, pólófestés, gipszöntéssel készült képkeret, üvegfestés, textilkoszorú, könyvjelző, ajándékzsák díszítés, hogy csak a legérdekesebbeket, és egyúttal leghasznosabbakat említsük.

Miután a délelőtt folyamán elkészültek a kis remekművek, a közös munka örömével a lelkükben ebédelni vonulnak az alkotók, majd egy kis szusszanás után következik a tánc.

Ez azonban nem afféle táncolgatás, hanem igazi tánctanulás, hiszen a foglalkozásokat az Erzsébetligeti Színházban működő Liget Táncakadémia vezető táncpedagógusa, Karácsonyi Éva tartja. Karácsonyi Éva táncművész – aki 18 éven keresztül volt a Duna Művészegyüttes táncos szólistája –, megköveteli a gyerekek korának megfelelő színvonalat, de úgy tűnik nincs nagyon nehéz dolga, mert tanítványai szívesen követik utasításait.

Kocsis Tóth Mariann, az iskola igazgatója elmondta, úgy tűnik szerencsés ötlet volt a táncot a kézműves foglalkozásokkal párosítani, hiszen így a táborban töltött nap végére a gyerekek egy kicsit szellemileg is, testileg is próbára vannak téve, és szemmel láthatólag jól érzik magukat ebben a környezetben. Akiről pedig kiderül, hogy tehetséges táncos, az előtt nyitva áll az út a Liget Táncakadémia felé. Így a Herman iskola egy kicsit a tehetségek felkutatásából is kiveszi a részét.

Mit vihetünk Horvátországba?

Nyári aktualitás

Egyik utazási irodánk tájékoztatása szerint kerületünkből is sokan választották szabadságuk helyszínéül az adriai nyaralóhelyeket. Közel vannak és szépek. Csakhogy a határon kellemetlen meglepetésben lehet részük, ha nem ismerik a 2009 májusa óta hatályos élelmiszer-beviteli szabályokat. Az alábbiakban a VI. kerületi Munkácsy utcai követségtől telefonon kapott tájékoztatás legfontosabb tudnivalóit soroljuk fel.

Mészáros Tibor

Horvátország – hathatós magyar támogatással – rövid időn belül tagja lesz az Európai Uniónak. Most azonban még nem tagja, és élelmiszer-beviteli szabályai jelentősen szigorúbbak, mint ahogyan az az öreg kontinens többi államában szokásos. Az ezt nem ismerő magyarok közül már jónéhányan jártak úgy, hogy kiszámított költőpénzzel indultak útnak, az étkezések egy részét pedig az itthonról vitt, nagyobb mennyiségű hazai élelmiszerből kívánták megoldani. A határon pedig jött a meglepetés.

A horvát Mezőgazdasági, Halászati és Vidékfejlesztési Minisztérium hatályos rendelete szerint az Európai Unió tagállamainak állampolgárai Horvátországba szabadon vihetnek be az EU tagállamainak területén gyártott, vagy onnan származó húst, hústermékeket, tejet és tejtermékeket, de személyenként legfeljebb 10 kg mennyiségben. Csakhogy a 10 kg összesen értendő, nem áruféleségenként. Így ha például a gyerekekkel utazók visznek magukkal néhány karton tartós tejet, másra már alig marad kapacitás. A 10 kg-ban az innivaló is beleszámít, pedig az odakint bizony drága.

A megengedett feletti mennyiséget elkobozzák, aminek legutóbb a szegedi vadaspark lakói örültek a legjobban, mert az elkobzók hozzájuk juttatták el a lefoglalt élelmiszereket.

A rendelet tartalmazza továbbá, hogy tejpor, bébiétel akkor vihető be, ha azokat felbontás előtt nem szükséges hűtőben tárolni, illetve azok csomagolása sértetlen. Tojás bevitele egyáltalán nem lehetséges.

Szeszesitalt 17 év felettiek vámmentesen vihetnek Horvátországba. A megengedett mennyiség tömény szeszből 1 liter, borból vagy likőrből 5 liter, cigarettából pedig egy karton.

A bevitelt azonban nem csak a súlya, de az értéke szerint is korlátozzák, bármilyen élelmiszert, italt, ajándéktárgyat személyenként összesen 300 kuna (mintegy 10 ezer forint) értékben lehet vámmentesen bevinni.

Azért ezek a regulák ne vegyék el senki kedvét egy jó kis adriai nyaralástól. Nyilván sokan lesznek, akik nem is tudnak a rendeletről, több hazai finomságot is visznek a megengedettnél, mégsem állítják meg őket a határon. Mi csak azt szerettük volna, hogy senkit ne kelljen végignéznie, ahogy a rendelet szigorú őrei már a tízedik méter kedvenc kolbászát húzzák ki a kocsi csomagtartójából. Vagy ha mégis, az áldozat legalább tudja, hogy a vámőrök jogosan cselekszenek.

Aki ennél részletesebb információkra kíváncsi, hívja a Horvát Köztársaság Nagykövetségét, ahol az utazási irodák tájékoztatása szerint szívesen adnak tanácsot, és választ további kérdésekre is. Telefon: 354-1315, 269-5854